Mára: irodalmi rovat

Drága Olvasóim!

Ma szeretném veletek megosztani egy kedvenc íróm, (mondhatni blogger-példaképem, de akkoriban még naplónak hívták...) néhány sorát, melyben a zenész legjobb barátjáról, a dobosról ír néhány tündérien ironikus gondolatot. (Oké-oké, csúnya dolog Márairól azt mondani, hogy blogger, de tulajdonképpen a maga idejében az volt, illetve, ha ma is élne, biztos nagyon olvasott szatirikus blogja lenne, mondjuk az indexen.)

Ha nem említettem volna még, novellamániás vagyok. Rengeteg zseniális magyar novellistánk van, a Nyugat nemzedéktől napjainkig. Márai viszont hiába volt nagyapám kedvenc írója, hiába sorakozik emiatt az általa összegyűjtött családi könyvtárban rengeteg kötete, sosem olvastam tőle semmit. Aztán egyszer, a bécsi kiküldetésem egy hónapja alatt eltöltöttem egy hétvégét a felső-ausztriai rokonaimnál és tőlük kaptam kölcsön a "Die Nacht vor der Scheidung" c. könyvet, mondván nekik tetszett és valami magyar írta. Így lett a "Válás Budán" az első általam olvasott Márai, rögtön németül. Extrém indítás. Most a tuti megoldást választottam a további ismerkedésre:  egy tárcanovella kötetét, a Bolhapiacot olvasom, mely többségében annyira frappáns, hogy csak széles vigyorral az arcomon vagyok képes olvasni. A békávé vált közönség legnagyobb örömére. Mindenki szereti az őrült utastársakat, gondolom. 

Jöjjön hát "A DOBOS", azaz Gereben Berci:

"A dobos mindenkit személyesen ismer. Az érkezők láttára néha diszkréten levegőbe dobja örömében a dobverőit, melyek tompa kattanással verődnek össze, s rövid szinkópa után visszahullanak a dobos kezeibe."

"Lábával közben heveseket, fájdalmasakat rúg a dobba, mintegy figyelmezteti, hogy szedje össze magát, [...] A dob, ez a groteszk állat, melynek állandó gyomorrontása van, halk, rekedt, morgásszerű böffenésekkel válaszol ilyenkor."

"Különös mesterségük bizonyára súlyos alacsonyrendűségi komplexumot gerjeszt bennük: odaláncolva a zongora lábaihoz, térdük között az ellenséges, morgó, nehezen szelídíthető nagydobbal, kezükben ércvirgáccsal és dobverőkkel, mintegy felfegyverkezve minden eshetőségre, ha a dob fellázadna, inkább állatszelídítőre emlékeztetnek, mint zenészre. Valószínű, hogy élesre töltött pisztolyt is viselnek a szmokingjuk hátsó nadrágzsebében, s ha baj van, lelövik a dobot." 

"Viszonyuk a zenéhez rejtelmes, alattomos. Állandóan lesik a zenét, hol rúghatnak egyet bele, de csak észrevétlenül: ám mégis úgy, hogy a dallamnak nagyon fájjon. [...] A zene láthatóan ürügy csak arra, hogy Berci dobolhasson. Két dobverés között ki kell tölteni néha az üres szünetet valamilyen híg, merőben felesleges anyaggal, mondjuk a Liszt-rapszódia néhány ütemével. Ezt a szívességet a zongorista végzi el, barátságból, a dobos iránt érzett rajongásból rak zenét a dobverés hangjai közé, alig észrevehetően."