Juszt se vettünk pulykakakast!

...de elmentünk Debrecenbe, Malackodni. (Dagonyázni amúgy is remekül lehet mostanában, ehhehe.)

Ez a kis kirándulás most nagyon rám fért, a múlt hetem amolyan kívül csendes - belül kaotikusra sikeredett. Kicsit meg is szeppentem, mert eleinte nem értettem még magamat sem. Tán depis a Tücsök, hogy semmi másra nem vágyik, csak az otthon nyugalmára és/vagy csak kiemelt személyek társaságára? Aztán mérlegeltem, hogy tulajdonképpen beleszámítva a hétbe, hogy volt benne extra adag pörgés a munkahelyen, extra hajnali műszak,  váratlan bosszúságok és ez utóbbit ellensúlyozandó össz-családi babavárós izgalom, meg tulajdonképpen AMÚGY IS mi meglepő van ebben, hogy mennél HAZA, ha egyszer végre van OTTHONod, és nem csak egy lakás, ahol nem esik rád az eső és van wifi - szóval egy frászt depis a Tücsök, mindössze NORMÁLISodik. Csak hát ezt is a maga módján.
(De vannak neki L betűs angyalai, úgysmint Luczi és Leah. A Luczi, az Luczi, róla csak külön regényekben nyilatkozom, mert bármikor lefegyverez bármilyen borongási célzatú partizánakciót egy fél mosollyal vagy egy  cserép zámiával. Leával  meg ki lehet jól tárgyalni az élet nagy dolgait, hogy miként változunk, és milyen jó is tulajdonképpen, hogy így változunk, még ha elsőre furcsa is. Aztán lehet nézni szexésnyújork sorozat legeslegeslegelső részt, pokrócba kucorodva, forró bögre teával, olyan nagyon csajosan. És együtt, ahogy még akkor sem, amikor egy lakáson osztoztunk.
Meg még mással is csajoztam a múlt héten, a Gödörben, és ittunk sok Miller sört, és merengtünk sokat a közös múlton, és még kísértetet is láttam, sok-sok éve nem látott, de nagyon sokat kísértő kísértetet, és kicsit már bánom, hogy nem szaladtam elé inkább tárt karokkal ahelyett, hogy megszeppenve elbujdokoltam, mert ugyan már legalább mi számoljuk fel egymás között ezeket a felesleges kísértethistóriákat. Végül is nők vagyunk, vagy mi, a harmadik legintelligensebb életforma ezen a bolygón a delfinek és a mosóporokban lakó liposzómák után.)  

Na de aztán csak kiszakadtam ebből a "zárjukkikicsitavilágot" hangulatból. Egyrészt, mert megszületett Barnabás-unokaöcsi és ezért hip-hip és hurrá! (És széééép, de tényleg, mer a Bence is szép volt mégjóhogy, lilán, csapzott fekete lobonccal és ordítva is, de a Barnit már öt órával a születése után láttuk és csak mérgesen fintorgott, hogy hagyjuk már aludni. Még egy jó darabig ez lesz a kedvenc tevékenysége, már a nagybácsija mellkasát is letesztelte és ott is jót aludt. Ugyan ha megkérdezett volna, elmondtam volna szívesen, tesztelés nélkül is, hogy az egy nagyon jó kispárna, de egye fene, neki most az egyszer hajlandó voltam kölcsönadni.)

Na és most már akkor menjünk Debrecenbe. Csak mert úgy vártak minket. 

Az ótópályán száguldottunk le a Levivel meg az Anettel, odafelé én hímeztem, szokás szerint, és meséltem nekik a sztorit, hogy Kálmán barátom aszonta rám nemrég: "Tüücsiike, te olyan vagy, mint egy gyermekarcú nagymama!". Hatvannál felvettük Csabit, aki meglátta a kezemben a tűt meg a fonalat és aszonta: "Nahát, hímzel? Detökjó! A nagymamám jut rólad eszembe..." Kérem, aki ilyen hobbit választ, viselje a következményeit. 

Már a városban, a fellépési helyszín után kutatva jöttem rá, hogy vagy négy-öt Debrecenem van, amit még sosem sikerült egybegyúrnom:

• Van egy gyermekkori virágkarneválos, villamosozós
• egy táncoskori, fellépés előtt valami mexikói nevű étteremben kajálós, pécsi pasival ismerkedős,
• egy Gallowglasses, koliban alvós, élményfürdőzős,
• egy múzeumos, Modem látogatós,
• és egy busz- és vonatpályaudvaron ücsörgős.

Ezek mind a város különböző részeihez kötődnek, amiket most mind láttam, egymás után, és olyan érzés volt, mintha sok kicsi buborék összeolvadt volna egy naggyá. Nem is gondoltam eddig, hogy már ennyi minden történt velem Debrecenben. 

A koncert maga a Perényi Klubban került megrendezésre, ami egy furcsa szürreális helyszín, már amennyiben egy, a városi bíróság épületének oldalában működő kocsma annak számít. Szerintem igen. A bíróság hatalmas kapui tele vannak firkálva graffitikkel, ami csak elsőre meglepő. Amint az ember tesz egy kört a szomszédos parkosított téren, ahol maga a Déri Múzeum áll, rájön, hogy itt bizony ahogy a dolgos emberek hazamennek ezen fontos közintézményekből, átveszik az uralmat a helyi fiatalok. A lépcsőkön és korlátokon fürtökben üldögélnek a tizenévesek, kötelezően aszimmetrikus frizurákkal a fejükön.

A beállás elmaradt, a BL döntő még nem kezdődött (szigorúan csak a kupaátadás után kezdhettünk, addig elfoglalta a színpadot a hatalmas vetítővászon), így hát volt időm sétálni egy jót a Kossuth utcán, bankautomata után kutatva. Nagyvárosokban alapszabály, hogy tuti megtalálható az összes létező bank a közelben, csak a sajátod miatt kell fél órát bolyongani. De így bőven nyílt lehetőségem ámuldozni, hogy micsoda szépséges és méltóságos városba keveredtem. Valahogy így kéne festenie Pécsnek is már január óta. (Szóval most mondjam a csúnya-csúnya első gondolatomat? Hogy ha Debrecen nyerte volna a kulturális főváros megtisztelő címét, akkor most lenne kulturális fővárosunk, olyan, ahol mondjuk nem 2010 decemberére készül el a vadi új koncertközpont?)

A nagy séta kellős közepén rám tört az éhség, valami olyan formában, hogy konkrétan remegett a gyomrom, úgyhogy galádul beszabadultam a mekibe. A CityBurger sokkal autentikusabb megoldás lett volna, de az túlságosan beülős helynek tűnt kívülről, nem volt képem egy zacskó sült krumpliért zaklatni őket. A meki viszont volt képem zaklatni, főleg, hogy az automata nem volt hajlandó kis címlettel kiszolgálni. Kaptam is egy adag hideget a pult mögött álló sráctól:

- Szia! Mivel szolgálhatok?

- Szia! Csak egy adag közepes sült krumpli lesz, elvitelre kérem... (szegény srác már görnyedt is a pult alá a zacskóért) ... de nem kell csomagolni.

- (kiegyenesedik) Gonosz vagy. Mindazonáltal 510 Ft lesz, ha mást nem kérsz.

- Nem, köszönöm. (Mosolyogva nyújtok egy tízezrest.)

- Nincs esetleg apród? Akár csak tíz forint?

- (Mosolyogva rázom a fejem.)

- Még gonoszabb vagy. Dehogy lásd, hogy én nem vagyok gonosz, megvárom, míg elrakod a visszajárót és csak azután nyújtom át a krumplit.

Nagyon gonosz állapotban tehát, visszatértem a Perényibe, ahol várt rám hideg sör, némi őzpörkölt és egy csomó zsíroskenyér. Végül is meccs volt, vagy mi.
Érdekes módon maga a BL döntő engem jobban lekötött, mint a legtöbb fiú tagunkat. Anettet meg kifejezetten csak a pálya csíkossága foglalkoztatta, meg a sárga emberke középen, de aztán az első félidő után úgy döntött, hogy ez a foci dolog még mindig nem érdekli. Én lelkesen kiabáltam a 35 percenként beeső góloknál,  bár nem annyira hangosan, mint a többi asztalnál csoportosuló huligánok, akik közül néhányan megállás nélkül szidták a válogatott játékosok válogatott rokonait. A kohutandris meg csendesen megjegyezte, hogy ő szereti a focit, de hasonló okokból inkább egyedül nézi, ha teheti. Én már magamban a VB-re készültem, a fontosabb meccsek előtt főzendő-sütendő lecsó, sörkifli és palacsinta mennyiség megsaccolásával.

A nap újabb díjnyertes beszélgetése ekkortájt hangzott el, bár a témára már nem emlékszem pontosan:

[kohutandris] ...szerintem ebben nincs logika.
[tücsök] Dehogynem Andris, van, hát gondolj csak bele, hogy blablablablabla...
[kohutandris] Oké, igazad van, van benne, csak női.

A koncert később remek hangulatban telt el, leszámítva a sör által nagyon hoppy-ra hergelt szurkolók antiszemita beszólásait. Valami rejtélyes okból ki is hagytuk most a "200% magyar" című számunkat. Minket azért nem bántott senki, sőt, engem többen is biztosítottak róla, hogy aki hegedűs, azt helyből imádják.  (Erről rögtön múltkori Delíriumos koncertünk jutott eszembe, ahol egy nagyon részeg hallgató kiabált velem, hogy "Te vagy a legjobb! Énekeljél rendesen, hallod, ne táncolj!") Kék mezben a Anyett, piros mezben a Tücsök lépett pályára, Bíróvitz Tamás fehér trikóban irányította a mérkőzést. Külön öröm, hogy a közönség soraiban üdvözölhettem rég nem látott debreceni Gonzoli barátomat, és más, nem debreceni ismerősöket, akik teljesen véletlenül tartózkodtak a városban és teljesen véletlenül jöttek pont oda szórakozni.