"Piszkos" gondolatok

Mai posztomat a csajoknak ajánlom.

Kedves Lányok! Vajon melyikünk nem látta kétszázszor a Dirty Dancinget? Melyikünk nem álmodozott róla, hogy ő Jennifer Grey a rút kiskacsa, akiből Patrick Swayze izmos karjai által vezetve válik egy csapásra  csodaszép, hosszú nyakú, méltóságteljes Cygnus olor, azaz bütykös hattyú? Melyikünknek nem dobogott a szíve mambó-ritmusban? Melyikünk nem hallgatta rongyosra a DD soundtracket, angol tudás híján halandzsául énekelve a szöveget, miközben tánclépésekben közlekedett bármin, ami kicsit is imitált egy fatörzset?

Én, bevallom, elkaptam ifjú leányka koromban a DD-vírust. Nemhogy rengetegszer láttam, de azóta is egy-két évente meg KELL néznem, akárcsak a Pretty Womant. Eleinte csak a régi jó kis másolt VHS kazettánk volt, sőt, a legelső verzió amit láttam, még német felirattal, magyar alámondással készült. (Még úgyis letaglózó élmény volt a film, hogy miközben Baby sikítozva kacagott, hogy "You are crazy! You are crazy!" addig a legunottabb monoton férfihang közölte magyarul, hogy "vadvagyvadvagy".) Azóta megvettem DVD-n is. Igenis.  Sőt. Anno még a hajamat is bedaueroltattam. Csak anyám után, ő ugyanis már korábban elkapta a vírust, az osztrák rokonoktól, akikhez hamarabb eljutott az amerikai álom. És ugyan négy éves korom óta megállás nélkül táncolok, de az egyéni tájmofmájlájf koreográfiám biztosan listavezető az otthoni padlószőnyeg-koptató műsorszámok között.

A felsoroltak azt hiszem nem annyira egyedülálló tünetek esetemben. Legtöbbünkön átsepert a járvány valamelyest. Ha rajtad mégsem, akkor most lapozz máshová.

Aki még bírja, az kicsit tekintsen vissza az azóta eltelt időre, vagy csak nézzen körül a jelenlegi életében, és vessen számot: hány olyan pasival találkozott már, aki nem kapott viszketőrohamot szimplán a DD említésére? Aki ne menekült volna el otthonról sörözni a haverokkal, ha meglátta a tévéújság ajánlójában a klasszikus fotót, ahogy Patrick épp a nyakába fűzi Jennifer karját és lágyan végigcirógatja?

Most, hogy így belerévedtetek hasonló emlékeitekbe, képzeljétek el, ehhez képest milyen élmény az, ha hazaérkezel péntek este a hullafáradt pasiddal, szigorúan terápiás jelleggel lepakolod a gépe elé kockulni (hátha egy kis online háborúskodástól magára talál), majd eltűnsz konyhatündérkedni, hogy egy kis vacsival tovább javítsd a helyzetet. Aztán negyed óra múlva hitetlenkedve konstatálod, hogy sorra bömbölnek az olyan slágerek, mint a Be My Baby, She's Like the Wind, Hey! Baby és a Love is Strange. Pasira pedig nyilvánvalóan nemhogy elrettentő, de kifejezetten kikapcsoló hatással van mindez, mert lelkesen énekel velük, az pedig már csak hab a tortán, hogy az érzelmesebb daloknál néha felbukkan, hogy megölelgessen... hát mit mondjak, ILYEN körülmények között teljesen indokoltan kavargatja az ember fülig érő szájjal azt a lecsót és mézesmázasan dudorássza, hogy Bééééjbe, úúúúú Béjjbe, mászvíít Béééjbe, jóóódavan!

És most tessék. Lehet irigykedni illetve öklendezni, tetszés szerint. Még mindig felháborítóan, pofátlanul úszkálunk a boldogságban.