Meg az ilyen csajos-nyüszögős dolgok...

Merhogy elmentem a Hugóval forrócsokizni és előkerültek a kényes témák, hogy például hogyan is van ez velem, hogy én ennyire menekülök a férjhezmenés meg családalapítás elől, ők ellenben 2012-re tervezik a következő gyerkőcöt, addig azért ugyan kapjam már össze magam, hogy ne legyen már túl nagy a korkülönbség az unokatesók között. Néztem riadtan, mint Csőrike, akit sarokba szorított Szilveszter és összehablatyoltam valamit, hogy dehátkérem, én sanyarú sorsú nők leszármazottja vagyok anyai ágon és rettegek a családi karmától. Na erre kaptam ám csak az igazi fejmosást! Hogy honnan szedem én ezeket a hülyeségeket? Én már szépen listáztam volna, hogy ott van ugye a drága dédmama, isten nyugosztalja, aki szült hat gyereket, majd belerokkant lelkileg, hogy a hatodik nem érte meg a három éves kort, ezért aztán orvosi tanácsra szült egy hetediket, amibe meg fizikailag rokkant bele, meg ugye imádott nagymamám, aki már fiatal korában belenyugodott, hogy az első vőlegénye elvesztése után ő már nem lesz többet boldog, de azért persze a lánya meg az unokái voltak "az élete minden reménye", ahogy ezt oly sokszor elénekelte nekünk. (Ezeket a szomorú történeteket rengetegszer de rengetegszer hallgattam végig.) De hiába listáztam én bármit, a Hugó szeme villámokat szórt, hogy marsazonnalrendetrakniaszobádban-akarommondaniafejedben! Mert mit foglalkozom én ilyenekkel, az az ő életük, meg az ő döntésük volt, ez meg a sajátom. Éppen elég a saját múltunkon túllépni, nemhogy még másokét is cipelni magunkkal, plusz még aztán sajnálni is magunkat érte. Hátmégilyet. (Pedig arra ki sem tértem, hogy könnyű neki félvállról venni ezeket a dolgokat, vele fél órát vajúdott anyánk, velem meg fél napot és majdnem meg is fulladtam...)
Úgyhogy elsírtam a Bótosnak a nagy ijedelmemet, kicsit sajnáltuk magunkat, amiért nem akarunk felnőni, aztán beutaltuk egymást Hellinger-féle családterápiára.
Ennek szükségességéről meggyőződtem végleg, mikor tegnapelőtt rászóltam Petire valamiért, de csak nem hagyta abba, aztán megint szóltam, de akkor se, végül már kiabáltam és egyszer csak azt hallom a saját számból, hogy "Hagyjuk egymást!". Jó, hogy azt nem mondtam: "Hagyjuk egymást, Bodai!" Ez volt nagymamám szavajárása, mikor nagypapám csupa szeretetből ugratta, ő meg véletlenül sem találta ezt viccesnek. Elmeséltem a sztorit anyukámnak, aki ezek után percekig nem bírta abbahagyni a nevetést. Aztán elmeséltem a sanyarú sors elméletemet is és majdnem sírtam, ő meg még jobban kacagott. De azért kicsit megijedt, mert szerinte már ideje lerakni azt a rohadt nehéz zsákot, amit senki nem kért meg, hogy cipeljek. Ettől kicsit elgondolkodtam, hogy olyan lehetek, mint a túlbuzgó kiscserkész, aki átkíséri a zebrán az öreg nénit, aki nem is akart átmenni. Szegény dédi, már biztos rég kacag az egészen, mert már rég tudja, hogy élete minden szereplője teljes biztonságban van, csak én kesergek még mindig. Én a helyében már tarkón csaptam volna magam egy tarkedlisütővel.
Hálistennek, minden jó, ha vége jó. Anyukám, hogy kicsit boldogabb emlékeket őrizzek a nagyszüleimről, berakta a papa 70. születésnapján készült videót. Sokkot kaptam. Na nem tőlük. Ők tündériek. Éneklik a kedvenc nótáikat, nagyi aranyló húslevest tálal, papa Bertuskámnak szólítja és megállás nélkül piszkálják egymást. De nincs abban semmi bántó, mint ahogy a fészbúkon se gonoszságból pókolják egymást a lökött júzerek. Mégiscsak eltöltöttek több mint ötven évet házasságban. A szüleim negyven évesek, fiatalok, apu jóképű és vicces, anyukám egészen egyszerűen leírhatatlanul gyönyörű, kicsit bosszantóan magabiztos is. A Hugi olyan 12 éves lehet, még kis vékony piszkafa, hosszú sötétbarna hajjal, mézesmázos aranyos kicsilány, pont olyan, ami akkoriban nagyon irritált és muszáj volt állandóan belekötnöm. Még ez is kibírható, bár elég furcsa, hogy ugyanaz a család, mint a mostani húgom meg szüleim. Nade. Nade!!! Azt magyarázza meg nekem valaki, hogy ki az az irdatlan kövér, dauerolt hajú, pattanásos, idegesítően vihogó, mindenkivel kötekedő csaj, aki még néha feltűnik a képernyőn? Hogy lehet az, hogy ott van egy még hatvanöt éves korában is majdnem fekete hajú, kicsit balhés, de bájos asszony, egy világszép királylány, meg egy világszép gyufaszálhercegkisasszony, meg egy bányarém??? Annyira hálás vagyok, hogy így tizenöt évvel később helyet cserélt a mérlegen az ötös meg a hatos, egyenes, sötét hajszálak képezik a frizurámat és hogy az orrom, csak szimplán hosszában nagy, nem pedig keresztben is. Végül is. Minden jó, ha a vége jó.