Huligán

Nakéremhátzajlika Zélet. Pénteken véndiákoskodtunk a Kevinnel, ami felér egy össznépi fogócska-bújócskával a volt iskolánk területén. Mert ugye bizonyos tanároknak röpülsz a karjába önként és dalolva, mások elkerülése végett meg óriási kerülőket teszel laposkúszásban. Így megy ez.
Aztán össze kellett gyűjteni a csapat többi részét, akik a mi nosztalgiázásunk alatt egy moziban durcogtak. Mentünk volna belgasörözni, de a belgasörözőben a belgasörözőpincér öt perc késés miatt kiadta az asztalunkat büntiből. Kicsit gondolkodtunk, hogy visszamegyünk és mégis belapítjuk azt a fennhordott orrát, de inkább átvonultunk a Polo Pubba, mert ott a Zsuzsanénidrága még péntek este is talált nekünk helyet azonnal és mer ott jó a csülök meg vannak értékelhető csapolt sörök.
Szombaton meg volt nagy írtáncverseny, az első, amit Magyarországon rendeztek. A rendeztek, az valójában a Zimbi, aki zseniálisan összehozta ezt a dolgot, remélem, hogy ő maga is elégedett. Mi, a két renitens szakadár extáncos karöltve vonultunk ki az Angie-vel, aki az első tánctanárom volt és akivel vicces mód újra összesodort az élet, hogy most megint egy konyhában röhögcsélünk órákat. Bámészkodtunk pár órát, megnéztünk akit csak lehetett, de aztán rohantunk tovább.
Merhogy. Merhogy kérem alássan, HULIGÁNKODNI kellett. Ilyet még úgysem csináltam, úgyhogy itt volt az ideje. Huligánkodni úgy kell, hogy az Angie szerez jegyet a Futsal EB-re, valaki véletlenül nem ér rá és akkor hirtelen elrángatják a Tücsköt is, aki pedig már felkészült arra, hogy míg a többiek huligánkodnak, ő addig csendben levitál a Gödörben Kolorsztáron meg Erikszumón. De aztán kifestik szép piros-fehér-ződ csíkosra az orcáit, kezébe nyomnak pár dobozos sört és máris masírozhat a Puskás Ferenc Stadionba. A Futsal, aki nem tudná, mert olyan sportológiai toprongy, mint én, kispályás teremfoci. Öten vannak egyszerre a pályán és ebben már a kapus is benne van. Viszont a csapatban sokkal többen vannak, úgyhogy állandóan rohangálnak a játékosok a pályáról fel meg le, csoda, hogy a bíró képest követni, hogy most ki az a tíz szerencsés, akit éppen szemmel kell tartania. No, ebből a sportból idén mi rendeztük az EB-t. Valahogy szerintem ez a tény is elkerülte elég sokunk figyelmét. Focirajongó barátaim ezen eleinte bosszankodtak, aztán később már igazat adtak minden távolmaradónak. Merhogy mégiscsak nem Brazília ez itten, sajna. A skodálatos csehek ellen játszottak a magyarok és egy döntetlen is elég lett volna a továbbjutáshoz. Erkölcsi támogatásként jelen volt 7066 db néző, 7000:66-hoz magyar:cseh arányban. Az első félidő fergeteges volt, két gól nekünk. Nagyon tehetségesnek bizonyultam szurkolós nóták kántálásában, ritmusra tapsikolásban és gólhelyzeteknél eredménytől függően sikítozásban ill. hőbörgésben. A második félidő elején feljöttünk 4-0-ra, ekkor már a többiek a nyakamban lógtak a boldogságtól, hogy mostantól minden jegyemet fizetik, csak menjek velük, mert úgy látszik szerencsét hozok. A tücsök azonban nem alkalmas futballcsapat kabalaállatának, mint később kiderült. Mert mi magyarok abban bizonyultunk legtehetségesebbnek, mámegin, hogy 4:1-nél csuklottunk egyet, 4:2-nél pedig elvesztettük minden addigi magabiztosságunkat és szépen megvártuk, míg az ellenfél 4:5-re fordítja a gólarányokat. Az utolsó percben egyenlítettünk (ami ugye még mindig tökéletes megoldás lett volna a továbbjutáshoz), majd lazán hagytuk, hogy a hátralevő 19 mp alatt nyerjenek a csehek.
Na ilyenkor kezdi érteni az ember, hogy miért esik jól másoknak kukákat borogatni.
Mi csak csendben dühöngtünk, szereztünk újabb három karton sört, majd egy tucat sajtburgert és visszakullogtunk a konyhába füstölögni...

(Amúgy már csak azt az egyet nem értem, hogyan lehetséges, hogy ugyanazok a pasik, akik iszonyú fals hangokat pakolnak egymás után Himnusz címszó alatt, kristálytisztán éneklik kórusban, hogy oléé-olé-olé-olééé?)