Békávé vált királylány

Most, hogy véget ért a B.kávé sztrájk, már írhatok róla nyugodtan. Mert azért ez nem semmi sztori forrás volt, lássuk be. Gondolom mindenki őrizgeti mostantól magának a saját kis extrém emlékeit. Az én sztorim nyilván teljesen átlagos. Naiv módon megpróbáltam hazajutni a belvárosból. Busszal. BEVÁSÁRLÓSZATYORRAL! Noooormális? A környékünkön nem járt egyetlen villamos sem, úgyhogy ezért merészkedtem beállni a Blahán a hetes buszcsalád megállójába és várni az egyetlen járatot, ami négy másik helyett közlekedett. Elvileg öt perces követési távolsággal, de gyakorlatilag átlátunk a szitán, ugye, nem kell magyaráznom. Vártunk, várdogáltunk, egyre többen és többen. Majd befutott egy picike háromajtós Ikarus-noébárkája, hogy ilyen mitológiai-bibliai képzavarral éljek. (Csak mert Piroska óta tudjuk, hogy már a Biblia is megjósolta a sztrájkot...) Leözönlött róla a szállítmány nagy része, mi álldigálók pedig felözönlöttünk. A középső ajtóval szembeni babakocsiszállítós álldogálós részben sikerült másfél talpalatnyi helyet kapnom. A tömött papírzacsit gondosan a földre helyeztem, igyekeztem két bokával kiegyensúlyozni, a lehető legkevesebb helyet foglalva. Szűk utazókörnyezetem a következő három személyből állt:

• Balomon egy 35 körüli anyuka, szintén földre pakolt szatyorral, az ablaknak préselődve. Elsőre fitalabbnak kalkuláltam, mert a Móriczig két megállónként hívta a lányát és olyan angyali türelemmel és részletességgel magyarázta neki, hogy melyik buszra szálljon majd, hogy a később felbukkant érettségi felé közelítő kamaszlányt látatlanban olyan 7-8 évesnek saccoltam.
  
• Hátam mögött egy műegyetemista kinézetű ijfú, három táskával. Ebből a hátán lévővel a már említett anyukát passzírozta az ablakhoz, a bal kezében lévőt pedig arra használta, hogy hátulról a térdemnek ütögesse (passzívan, ez azért legyen a javára mondva), mely műveletsor következtében én félig guggolásban töltöttem azt a röpke negyven perces utat, ami máskor véget nem érő negyed órába is beletelhet.
• Harmadik és egyben kedvenc utitársam az a kedves langaléta óriás, aki az ablak előtt pont a sarokban talált magának egy nyugodt zugot és kitartóan énekelte, hogy "brown girl in the rain, sallalalala".

Ők hárman voltak azok, akikkel kénytelen-kelletlen furcsa Laokoón-csoportot alkottunk az egyre forrósodó hangulatban. Én egy-két tömörítő célzatú megálló után nagyon hálás voltam a sorsnak, amiért balettra és szertornára is járhattam gyermekkoromban, mert így könnyedén adtam elő egy arabeszket felemás-korláton. Bal kezem kecsesen előrenyújtva markolta kétségbeesetten az alacsonyabbik korlátot, jobb karom a fejem felett a magas korláton végzett kényszerű nyújtógyakorlatot, közben kifordult csípővel, enyhe pliében próbáltam jobb lábamon tartani a súlyom maradék, fel nem függesztett részét, mert hátranyújtott bal lábam már-már a levegőbe emelkedett, de még éppen alkalmasnak bizonyult a szatyor tartalmának megmentésére.
Ha ennyi cirkuszi mutatvány nem lett volna elég saját magunk szórakoztatására, még rátett egy lapáttal a technika ördöge: a középső ajtó valahol a Rudas fürdő környékén feladta a küzdelmet és többet nem nyílt gombnyomásra. Innentől a buszvezető minden megállóban bemondta, hogy a középső ajtó nem működik, amit általános derültség követett, mert az ajtó közelében álló leleményes férfiemberek lazán eltekerték a vésznyitót és kézzel nyitották-csukták a két szárnyat. Örültem, hogy kellőképpen belülre vagyok szorítva, mert ez a megoldás nem tűnt száz százalékosan balesetveszélytelennek.
Ennyi kaland után azért csak hazaértem, a vacsorával pedig aznap nem volt túl sok gondom, mert megfőtt magától útközben.