World Science Festival 2009: Bobby McFerrin Demonstrates the Power of the Pentatonic Scale from World Science Festival on Vimeo.
hétfő, augusztus 31
Huncut korszak
Unokaöcsém nem csak az utolérhetetlen sebességgel való négykézláb közlekedést, a mindenhol felkapaszkodást és a minden elérhető fiók kipakolásának képességét sajátította el, hanem már nemet is tud mondani. Jól van Bence, csak így tovább! :)
Helyszín: családi kedvenc éttermünk, kereszttesónk esküvője, külső dohányzó helyiség, ami ez alkalommal babaszobának és tánctérnek lett berendezve.
Hugó: - Az van kiírva, hogy dohányzó helyiség, de mi nem dohányzunk, ugye?
Bence: (Nagy huncut vigyor, gyors oldalirányú fejrázás.)
Hugó: - A dohányzás nem jó dolog, ugye?
Bence: (Nagy huncut vigyor, gyors oldalirányú fejrázás.)
Hugó: - Anya se dohányzik.
Bence: (Nagy huncut vigyor, gyors oldalirányú fejrázás.)
Hugó: - Te sem fogsz majd, ugye Kincsem?
Bence: (Nagy huncut vigyor, gyors oldalirányú fejrázás.)
Hugó: - Jól van, nagyon ügyes-okos fiú vagy.
Bence: (Gyors oldalirányú fejrázás, nagy huncut vigyor.)
Büszke nagynéni vagyok. A humorérzékét ugyanonnan örökölte, ahonnan én is. :)
Helyszín: családi kedvenc éttermünk, kereszttesónk esküvője, külső dohányzó helyiség, ami ez alkalommal babaszobának és tánctérnek lett berendezve.
Hugó: - Az van kiírva, hogy dohányzó helyiség, de mi nem dohányzunk, ugye?
Bence: (Nagy huncut vigyor, gyors oldalirányú fejrázás.)
Hugó: - A dohányzás nem jó dolog, ugye?
Bence: (Nagy huncut vigyor, gyors oldalirányú fejrázás.)
Hugó: - Anya se dohányzik.
Bence: (Nagy huncut vigyor, gyors oldalirányú fejrázás.)
Hugó: - Te sem fogsz majd, ugye Kincsem?
Bence: (Nagy huncut vigyor, gyors oldalirányú fejrázás.)
Hugó: - Jól van, nagyon ügyes-okos fiú vagy.
Bence: (Gyors oldalirányú fejrázás, nagy huncut vigyor.)
Büszke nagynéni vagyok. A humorérzékét ugyanonnan örökölte, ahonnan én is. :)
péntek, augusztus 28
A SZINtiszta i-gazság a Malacka és a Tahó legutóbbi fellépéséről
Hát az úgy volt, drága gyermekeim, hogy egy hete csak fekszünk, kaja után rohangálunk, fekszünk, főzünk, fekszünk, lemegyünk a bótba, fekszünk, orvoshoz kirándulunk, fekszünk... úgyhogy úgy döntöttem, nincs az a betegállomány, nincs az az ízületi gyulladás, ami visszatarthat a többi hét malactársammal elkövetendő szegedi legális csendháborítástól.
Aztán mégis majdnem visszatartott egy éjjeli köhögőroham, aztán egy indulás előtti köhögőroham, meg a két napos bizonytalanság, hogy akkor most ki kivel és melyik kocsiban és mikor indul és hogy jut vissza. De végül minden rendeződött és én megnyugodva huppantam be a Borovitz kocsijába, amely a hozzám legközelebb eső helyről indult, a legkényelmesebb időpontban. Volna. De aztán még vártunk kicsit, míg Csabi a Stadionoktól elmetrózott az Astoriáig Volfiék ottfelejtett bőröndjéért (amiről a kétéves lányuk tehet, mert kell neki akkor is bújócskázni, mikor rá van bízva egy gurulós koffer...), amit elgurigázott a Kálvinig, hogy utólérjen minket a Népligetnél... Végül minden és mindenki elhelyeződött az autóban, és irány Szeged!
Tamáson, Csabin, és rajtam kívül még két koncertkritikus-újságíró is ült a kocsiban, ők gondolom szorgalmasan jegyzeteltek útközben, a fiúk ugyanis igazi top-secret, hiper-VIP backstage sztorikkal szórakoztattak minket. Jól jegyezzétek meg: tejfakasztó parti másnap reggelén ne húzzátok meg az ásványvizes palackot, előbb szagoljatok bele!
A Malacka és a Tahó amúgy minden indulást megelőző körleveles huza-vona ellenére is dícséretet érdemel utazásszervezésből. Például az ugyanabban az időpontban a város másik pontjáról induló másik autó utasaival egyáltalán nem egyeztettük, hogy találkoznánk bárhol is lefelé menet, de már az első benzinkútnál sikerült összefutnunk. (Lehet, hogy igazából Volfiék is csak azért hagyták itt a bőröndöt, hogy egy picit ők is velünk lehessenek a hosszú út során.) Utána mondjuk jól otthagytak minket, pedig a Tom miattuk nem ivott kávét, be is gurult és szidta őket, sőt, lyukat beszélt a kerekükbe. De előtte még volt pár autósüldözős - egymást előzős - nyelvnyújtogatós jelenet.
Beérve Szegedre Volfiék, mint a város szakavatott ismerői, már nagyon vártak minket (vagy a bőröndöt?) és elkalauzoltak jövőbeni tetteink SZINhelyére. Ők hajtottak be először a VIP kapun, úgyhogy mi csak annyit láttunk, hogy a két pirospólós parkolóőr jobbra-balra gurul a nevetéstől:
"- Malacka és a Tahó? Hahhahahhaaa.... hihihiiii... és melyikőtök a Malacka? Muhhaaahhha...."
Tamás csendben követte őket, majd barátságosan rájuk mosolygott és csak annyit mondott:
"-Én vagyok a Tahó."
Újabb éktelen röhögés, de beengedtek. Már csak fél órát kellett téblábolnunk a napon, hogy megérkezzen a kerékcserélt harmadik autó is és mindenki megkapja a neki megfelelő karszalagot.
Utána végre átléphettük a fesztivál színhelyéül szolgáló strand-camping kapuját, ami már az előző félórában is nagyon csábítónak tűnt, két okból is:
-odabent hideg csapolt sörökhöz való hozzáférést reméltünk
-a fesztiválozók egy része hatalmas medencékben hűsölt
A helyszín a térképen nagyobbnak tűnt, mint amekkora valójában. Valójában tényleg egy nagyobbacska camping, kb. két párhuzamos utcából áll, nagyon gyorsan bejárható, átlátható és beleszerethető. Nem tudom hogy tud így működni a dolog, remélem, hogy nem az a megfejtés, hogy veszteségesen, de itt nincs brutális tömeg, van viszont igazi strand élmény, a megszokott fesztiválos vendéglátóegységeken kívül igazi strandbüfével (70 Ft-ért forrótea, hát hol látsz ilyet a Szigeten?), kényelmes sátorhelyekkel, és a résztvevők számához képest bőséges és hazai produkciókban bővelkedő programkínálattal. Olyan, mintha a Szigetről elhozták volna a számomra legvonzóbb dolgokat egy igazi nyári vízparti gyerektáborba. Csak mondjuk általános iskolások helyett egyetemistákkal vagy körülvéve. Erre az ici-picit frusztráló tényezőre még visszatérek.
Az elsőrendű teendő, azaz a hideg sör beszerzése után (újabb kellemes meglepetés: visszaváltható műanyagpohárban is kérheted az italodat, ha kicsit környezettudatosan szeretnél fesztiválozni - én kettőt is elhagytam az este folyamán, remélem valaki jót ivott az egészségemre a betétdíjból) feltérképeztük a Pepsi-színpadot (ami igazán lehetett volna PepSZINpad, ami legalább triplán vicces, de nyilván a kólaguruk nem engedik ilyenformán kifacsarni a márkanevet). Előttünk a Peet nevű, baranyai illetőségű zenekar játszott, a zenéjük nekem azt juttatta halványan eszembe, mikor a Gonzo-t hallottam elsőre. Elég szimpatikus zene volt, bár ezt ők a meglehetősen gyér délutáni közönség miatt nem egészen így látták, ha jól sejtem. De próbálták elironizálni a dolgot, pl. az énekes kijelentette, hogy ilyen koncerten rakkenroll a tömegbe vetni magadat a színpadról, a végén pedig megköszönte, hogy nagy nehezen csak összegyűlt 29 ember a keverő előtt.
Nekünk már emiatt nem kellett annyira aggódnunk, ugyan bőven kényelmes tánctere volt mindenkinek a mélyen tisztelt hallgatóságban, azt szerencsésen ki is használták, és szépen egyenletesen beterítették a rendelkezésre álló területet. Az a jó a nappali fényes, kb. kétszáz fős koncerteknél, hogy, egészen alaposan, személyenként végig lehet pásztázni a nagyon bájos közönséget. Így láttam, hogy van sok lelkes ember, aki velünk énekel, másokon látszik, hogy most hallják a bandát először, de mivel minden poént lereagálnak, máris megnyugtatott, hogy a hangosítás kifelé kifejezetten jó. Van, aki minden szám után beüvölti, hogy Pokemon!!, ők már eléggé bennfenntes törzsrajongóknak mondhatóak. Nekem mostanában egyre több dolgom van a színpadon, úgyhogy csak egy olyan blokk volt a koncert alatt, ahol négy szám erejéig lesurranhattam én is rajongani. Lassanként úgy tűnik le kell mondanom a döbbent arcok megunhatatlan látványáról, meg az ismerős elsősoros rajongókkal való bulizásról... ójajj...
A hangosítók és a biztonságisok külön dicséretet érdemelnek, mert bár beállásnál még szétröhögték magukat a hegedűmön (hát ez meg mi??? hahaha, ezzel szúrták ki a szemed?), nagyon profin levezényeltek mindent, a végén pedig pozitív csalódásnak neveztek minket, az egyikük még Andris dobverőit is elkérte emlékbe.
Koncert után kicsit elkapott minket a nyár utsó fesztivál-életérzése. Anettnak megígértem, hogy bedobunk egy unikumneksztet, mert azt olyan frankó kis cuki golyóbisban árulják és az nagyon bejött neki Zánkán. Innentől fergeteges élménynek tűnt minden, a háromtagú Supernem úgy szólt, mint az ágyú, és messziről jajjdeszépek voltak. Végre sikerült megfelelő mennyiségű port is benyelnem, ezt az idei fesztiválokról eddig nagyon hiányoltam. Bugrálás közben elhatalmasodott rajtam az érzés -talán az elsőéves egyetemista korosztály többségének köszönhetően-, hogy köszönöm, köszönöm, én akkor most télleg jól kitomboltam magam idén nyáron, mostantól lehet időzíteni a picit több komolyságot igénylő terveket, úgysmint... jójó, nem írok ide semmi ijesztőt, de készüljetek fel annyira, hogy hamarosan jön egy csajos-lelkizős post, nem csak ebből az apropóból.
Utána sétálgattunk kicsit, például mert fenti komoly gondolatok megemésztése egyszerűbbnek tűnt egy hamburgerrel rásegítve. Találtunk jó kis süppedős babzsákokat, meg belebotlottunk Malacka rajongókba, most olyanokba, akik nem azt üvöltötték nekem már messziről, hogy Malackaaaaa!, hanemhogy Tücsöööök! amitől egészen elképedtem, mert csak nagyon haloványan tűntek ismerősnek.
Hátra volt még nekem egy nagy projekt aznapra. Egész délután megállás nélkül magyaráztam a bandának, hogy márpedig én tízkor megyek, és ha törik, ha szakad, végighallgatok egy Dzsémivincseszter koncertet, mert legutóbb a ZP-ben nem nagyon foglalkoztam vele, tekintve, hogy vesztére beszervezték neki az Aiming For Sunday-t előzenekarnak és inkább velük lógtam a szeparéban. Úgyhogy hanyagolva Kispált és a Belgát, a SZOTE sátra felé vettem az irányt. Kezdés előtt öt perccel még nem láttam a fiúkat a színpad közelében, sétáltam hát még egy kört. valami igazi fesztiválos édesség után kutatva, de palacsintán kívül nem volt semmi izgi, úgyhogy lemondtam róla. Mire visszaértem már a stabil második szám "You like...?" ment (feltételezem volt előtte a Better...), így pont megérkezem a Police feldolgozás Omegaman-re, ami mostanában a kedvencem. Megmosolygtam a számsorrend ilyen szintű kiszámíthatóságát, de valahogy most ez is jól esett. A korláton nem volt kedvem lógni, így az I/b sorig furakodtam előre, ahol már táncolni is lehetett. Most először végre annyira közel álltam a fiúkhoz, és meg is szólaltak annyira, hogy rajtuk is láttam, hogy nagyon élvezik amit csinálnak, és hosszú idő óta én is igazán jól éreztem magam. Jó érzés volt. Már korábban is megfigyeltem a tendenciát, hogy egyre több idő kell megkedvelni Jamie új dalait, inkább csak a régebbiek érdekeltek, de mostanra a legújabbakat is eladta nekem. Az 5/4-est nagyon szeretem, azt hiszem Maze a címe. Kicsit irigyeltem a mellettem kettővel bulizó lányt, egyrészt, mert lány létemre még nekem is feltűnt, hogy ilyen szemekkel pasi nem marad élve, akire ránéz, másrészt mert már az összes új számot kívülről fújta. De aztán jött a Helter Skelter, egy igazi klasszikus, meg a teljes őrjöngés. Már a Samut is kezdem megkedvelni, bár amilyen fejeket gitárszóló címén vágni tud, az megelőzné a szépségversenyben a Galambosernőt-t is.
Igen hosszasra sikeredett beszámolómnak még két állomása van hátra. Az egyik az Összművészeti sátor. Ehhez tudni kell, hogy összesen három zenészt ismerek Szegeden. A sátorba a hegedűszó csábított be, de hamar rájöttem, hogy az a szitu, hogy a háromból ismerősből kettő épp a harmadik koncertjét hallgatja: Király Vajk, a Blues B.R.others egyik énekese (sajnos adott napon épp egyidőben játszottunk, így nem hallottam őket, de fergetegesen jól hozzák az öltönyös-fekete kalapos-napszemüveges figurákat) és Varga Kornél, a Fabula Rasa, ill. a Fianna gitárosa és Szirtes Edina "Mókus" énekes-hegedűs jazz-formációját elemezgették. Mókus véletlenségből mindkettőjük zenekarának énekesnője, csakhogy teljes legyen a kép. Szeged is egy nagy zenekar. :)
Megfigyeltem, hogy Mókus is foggal tépi az elszakadt vonószőrt, ezt már a Doneszkónál is láttam, ideje lesz kapaszkodni a nagyok után. Amúgy is, nemcsak ilyen show-elemekben. Tudom én, hogy a Mókus főiskolát végzett hegedűs, émmegnem, de azért a kettő között még bőven lenne hely nekem kibontakozni.
(Okéoké, ismerek még két szegedi zenészt: a Fiannából Lang Janit és Kertész Ákost, előbbi Angliában okítja a népet kelta stílusú hegedülésre - muszáj volt kimenekülnie, az én okításommal ugyanis nem boldogult itthon -, utóbbi továbbra is püföli az ütőhangszereket Kornél mellett a Fabulában.)
Utsó állomás a Russkaja koncert, egy osztrák orosz zenekar, némi magyar vonatkozással a dobos révén. Antonia, a hegedűs csaj nyűgözött le leginkább. Ha Mókus nem lett volna még szakmailag elég hidegvíz az arcomba, ez a fekete-piros energiabomba is bőven felrázott volna. Igazi vonógyilkos némber, a vonócsúcs kb. úgy nézett ki, mint egy borotvapamacs. Ritkán szólózik, de akkor ütőset, viszont folyamatosan játszik, nem foglalkozva azzal, hogy kihallatszik-e éppen avagy senem. Vagy a fúvósok szólamát, vagy a gitárakkordokat szépen hozza, amit olyan szempontból követendőnek tartanék én is magam részére, hogy addig sem ugrálok céltalanul fel-le, mint egy kis kobold. Ezt az újfajta koncepciót majd meg kell vitatnom a többi Óltárssal.
Most pedig befejeztem, és végre elolvasom a Doneszkó beszámolóját a saját SZINes élményeiről, eddig nem mertem, hogy ne az legyen, mint Boborjánnal, hogy "Beszélgettem a Besenyőpista bááácsival és megmondta a véleményem...".
P.S. Egyetértés megvan. Ááákos, sátorhelyet foglaljatok már nekem is jövőre! A jó nőket rád bízom, csak a medencéből kérek részesedést. :D
Aztán mégis majdnem visszatartott egy éjjeli köhögőroham, aztán egy indulás előtti köhögőroham, meg a két napos bizonytalanság, hogy akkor most ki kivel és melyik kocsiban és mikor indul és hogy jut vissza. De végül minden rendeződött és én megnyugodva huppantam be a Borovitz kocsijába, amely a hozzám legközelebb eső helyről indult, a legkényelmesebb időpontban. Volna. De aztán még vártunk kicsit, míg Csabi a Stadionoktól elmetrózott az Astoriáig Volfiék ottfelejtett bőröndjéért (amiről a kétéves lányuk tehet, mert kell neki akkor is bújócskázni, mikor rá van bízva egy gurulós koffer...), amit elgurigázott a Kálvinig, hogy utólérjen minket a Népligetnél... Végül minden és mindenki elhelyeződött az autóban, és irány Szeged!
Tamáson, Csabin, és rajtam kívül még két koncertkritikus-újságíró is ült a kocsiban, ők gondolom szorgalmasan jegyzeteltek útközben, a fiúk ugyanis igazi top-secret, hiper-VIP backstage sztorikkal szórakoztattak minket. Jól jegyezzétek meg: tejfakasztó parti másnap reggelén ne húzzátok meg az ásványvizes palackot, előbb szagoljatok bele!
A Malacka és a Tahó amúgy minden indulást megelőző körleveles huza-vona ellenére is dícséretet érdemel utazásszervezésből. Például az ugyanabban az időpontban a város másik pontjáról induló másik autó utasaival egyáltalán nem egyeztettük, hogy találkoznánk bárhol is lefelé menet, de már az első benzinkútnál sikerült összefutnunk. (Lehet, hogy igazából Volfiék is csak azért hagyták itt a bőröndöt, hogy egy picit ők is velünk lehessenek a hosszú út során.) Utána mondjuk jól otthagytak minket, pedig a Tom miattuk nem ivott kávét, be is gurult és szidta őket, sőt, lyukat beszélt a kerekükbe. De előtte még volt pár autósüldözős - egymást előzős - nyelvnyújtogatós jelenet.
Beérve Szegedre Volfiék, mint a város szakavatott ismerői, már nagyon vártak minket (vagy a bőröndöt?) és elkalauzoltak jövőbeni tetteink SZINhelyére. Ők hajtottak be először a VIP kapun, úgyhogy mi csak annyit láttunk, hogy a két pirospólós parkolóőr jobbra-balra gurul a nevetéstől:
"- Malacka és a Tahó? Hahhahahhaaa.... hihihiiii... és melyikőtök a Malacka? Muhhaaahhha...."
Tamás csendben követte őket, majd barátságosan rájuk mosolygott és csak annyit mondott:
"-Én vagyok a Tahó."
Újabb éktelen röhögés, de beengedtek. Már csak fél órát kellett téblábolnunk a napon, hogy megérkezzen a kerékcserélt harmadik autó is és mindenki megkapja a neki megfelelő karszalagot.
Utána végre átléphettük a fesztivál színhelyéül szolgáló strand-camping kapuját, ami már az előző félórában is nagyon csábítónak tűnt, két okból is:
-odabent hideg csapolt sörökhöz való hozzáférést reméltünk
-a fesztiválozók egy része hatalmas medencékben hűsölt
A helyszín a térképen nagyobbnak tűnt, mint amekkora valójában. Valójában tényleg egy nagyobbacska camping, kb. két párhuzamos utcából áll, nagyon gyorsan bejárható, átlátható és beleszerethető. Nem tudom hogy tud így működni a dolog, remélem, hogy nem az a megfejtés, hogy veszteségesen, de itt nincs brutális tömeg, van viszont igazi strand élmény, a megszokott fesztiválos vendéglátóegységeken kívül igazi strandbüfével (70 Ft-ért forrótea, hát hol látsz ilyet a Szigeten?), kényelmes sátorhelyekkel, és a résztvevők számához képest bőséges és hazai produkciókban bővelkedő programkínálattal. Olyan, mintha a Szigetről elhozták volna a számomra legvonzóbb dolgokat egy igazi nyári vízparti gyerektáborba. Csak mondjuk általános iskolások helyett egyetemistákkal vagy körülvéve. Erre az ici-picit frusztráló tényezőre még visszatérek.
Az elsőrendű teendő, azaz a hideg sör beszerzése után (újabb kellemes meglepetés: visszaváltható műanyagpohárban is kérheted az italodat, ha kicsit környezettudatosan szeretnél fesztiválozni - én kettőt is elhagytam az este folyamán, remélem valaki jót ivott az egészségemre a betétdíjból) feltérképeztük a Pepsi-színpadot (ami igazán lehetett volna PepSZINpad, ami legalább triplán vicces, de nyilván a kólaguruk nem engedik ilyenformán kifacsarni a márkanevet). Előttünk a Peet nevű, baranyai illetőségű zenekar játszott, a zenéjük nekem azt juttatta halványan eszembe, mikor a Gonzo-t hallottam elsőre. Elég szimpatikus zene volt, bár ezt ők a meglehetősen gyér délutáni közönség miatt nem egészen így látták, ha jól sejtem. De próbálták elironizálni a dolgot, pl. az énekes kijelentette, hogy ilyen koncerten rakkenroll a tömegbe vetni magadat a színpadról, a végén pedig megköszönte, hogy nagy nehezen csak összegyűlt 29 ember a keverő előtt.
Nekünk már emiatt nem kellett annyira aggódnunk, ugyan bőven kényelmes tánctere volt mindenkinek a mélyen tisztelt hallgatóságban, azt szerencsésen ki is használták, és szépen egyenletesen beterítették a rendelkezésre álló területet. Az a jó a nappali fényes, kb. kétszáz fős koncerteknél, hogy, egészen alaposan, személyenként végig lehet pásztázni a nagyon bájos közönséget. Így láttam, hogy van sok lelkes ember, aki velünk énekel, másokon látszik, hogy most hallják a bandát először, de mivel minden poént lereagálnak, máris megnyugtatott, hogy a hangosítás kifelé kifejezetten jó. Van, aki minden szám után beüvölti, hogy Pokemon!!, ők már eléggé bennfenntes törzsrajongóknak mondhatóak. Nekem mostanában egyre több dolgom van a színpadon, úgyhogy csak egy olyan blokk volt a koncert alatt, ahol négy szám erejéig lesurranhattam én is rajongani. Lassanként úgy tűnik le kell mondanom a döbbent arcok megunhatatlan látványáról, meg az ismerős elsősoros rajongókkal való bulizásról... ójajj...
A hangosítók és a biztonságisok külön dicséretet érdemelnek, mert bár beállásnál még szétröhögték magukat a hegedűmön (hát ez meg mi??? hahaha, ezzel szúrták ki a szemed?), nagyon profin levezényeltek mindent, a végén pedig pozitív csalódásnak neveztek minket, az egyikük még Andris dobverőit is elkérte emlékbe.
Koncert után kicsit elkapott minket a nyár utsó fesztivál-életérzése. Anettnak megígértem, hogy bedobunk egy unikumneksztet, mert azt olyan frankó kis cuki golyóbisban árulják és az nagyon bejött neki Zánkán. Innentől fergeteges élménynek tűnt minden, a háromtagú Supernem úgy szólt, mint az ágyú, és messziről jajjdeszépek voltak. Végre sikerült megfelelő mennyiségű port is benyelnem, ezt az idei fesztiválokról eddig nagyon hiányoltam. Bugrálás közben elhatalmasodott rajtam az érzés -talán az elsőéves egyetemista korosztály többségének köszönhetően-, hogy köszönöm, köszönöm, én akkor most télleg jól kitomboltam magam idén nyáron, mostantól lehet időzíteni a picit több komolyságot igénylő terveket, úgysmint... jójó, nem írok ide semmi ijesztőt, de készüljetek fel annyira, hogy hamarosan jön egy csajos-lelkizős post, nem csak ebből az apropóból.
Utána sétálgattunk kicsit, például mert fenti komoly gondolatok megemésztése egyszerűbbnek tűnt egy hamburgerrel rásegítve. Találtunk jó kis süppedős babzsákokat, meg belebotlottunk Malacka rajongókba, most olyanokba, akik nem azt üvöltötték nekem már messziről, hogy Malackaaaaa!, hanemhogy Tücsöööök! amitől egészen elképedtem, mert csak nagyon haloványan tűntek ismerősnek.
Hátra volt még nekem egy nagy projekt aznapra. Egész délután megállás nélkül magyaráztam a bandának, hogy márpedig én tízkor megyek, és ha törik, ha szakad, végighallgatok egy Dzsémivincseszter koncertet, mert legutóbb a ZP-ben nem nagyon foglalkoztam vele, tekintve, hogy vesztére beszervezték neki az Aiming For Sunday-t előzenekarnak és inkább velük lógtam a szeparéban. Úgyhogy hanyagolva Kispált és a Belgát, a SZOTE sátra felé vettem az irányt. Kezdés előtt öt perccel még nem láttam a fiúkat a színpad közelében, sétáltam hát még egy kört. valami igazi fesztiválos édesség után kutatva, de palacsintán kívül nem volt semmi izgi, úgyhogy lemondtam róla. Mire visszaértem már a stabil második szám "You like...?" ment (feltételezem volt előtte a Better...), így pont megérkezem a Police feldolgozás Omegaman-re, ami mostanában a kedvencem. Megmosolygtam a számsorrend ilyen szintű kiszámíthatóságát, de valahogy most ez is jól esett. A korláton nem volt kedvem lógni, így az I/b sorig furakodtam előre, ahol már táncolni is lehetett. Most először végre annyira közel álltam a fiúkhoz, és meg is szólaltak annyira, hogy rajtuk is láttam, hogy nagyon élvezik amit csinálnak, és hosszú idő óta én is igazán jól éreztem magam. Jó érzés volt. Már korábban is megfigyeltem a tendenciát, hogy egyre több idő kell megkedvelni Jamie új dalait, inkább csak a régebbiek érdekeltek, de mostanra a legújabbakat is eladta nekem. Az 5/4-est nagyon szeretem, azt hiszem Maze a címe. Kicsit irigyeltem a mellettem kettővel bulizó lányt, egyrészt, mert lány létemre még nekem is feltűnt, hogy ilyen szemekkel pasi nem marad élve, akire ránéz, másrészt mert már az összes új számot kívülről fújta. De aztán jött a Helter Skelter, egy igazi klasszikus, meg a teljes őrjöngés. Már a Samut is kezdem megkedvelni, bár amilyen fejeket gitárszóló címén vágni tud, az megelőzné a szépségversenyben a Galambosernőt-t is.
Igen hosszasra sikeredett beszámolómnak még két állomása van hátra. Az egyik az Összművészeti sátor. Ehhez tudni kell, hogy összesen három zenészt ismerek Szegeden. A sátorba a hegedűszó csábított be, de hamar rájöttem, hogy az a szitu, hogy a háromból ismerősből kettő épp a harmadik koncertjét hallgatja: Király Vajk, a Blues B.R.others egyik énekese (sajnos adott napon épp egyidőben játszottunk, így nem hallottam őket, de fergetegesen jól hozzák az öltönyös-fekete kalapos-napszemüveges figurákat) és Varga Kornél, a Fabula Rasa, ill. a Fianna gitárosa és Szirtes Edina "Mókus" énekes-hegedűs jazz-formációját elemezgették. Mókus véletlenségből mindkettőjük zenekarának énekesnője, csakhogy teljes legyen a kép. Szeged is egy nagy zenekar. :)
Megfigyeltem, hogy Mókus is foggal tépi az elszakadt vonószőrt, ezt már a Doneszkónál is láttam, ideje lesz kapaszkodni a nagyok után. Amúgy is, nemcsak ilyen show-elemekben. Tudom én, hogy a Mókus főiskolát végzett hegedűs, émmegnem, de azért a kettő között még bőven lenne hely nekem kibontakozni.
(Okéoké, ismerek még két szegedi zenészt: a Fiannából Lang Janit és Kertész Ákost, előbbi Angliában okítja a népet kelta stílusú hegedülésre - muszáj volt kimenekülnie, az én okításommal ugyanis nem boldogult itthon -, utóbbi továbbra is püföli az ütőhangszereket Kornél mellett a Fabulában.)
Utsó állomás a Russkaja koncert, egy osztrák orosz zenekar, némi magyar vonatkozással a dobos révén. Antonia, a hegedűs csaj nyűgözött le leginkább. Ha Mókus nem lett volna még szakmailag elég hidegvíz az arcomba, ez a fekete-piros energiabomba is bőven felrázott volna. Igazi vonógyilkos némber, a vonócsúcs kb. úgy nézett ki, mint egy borotvapamacs. Ritkán szólózik, de akkor ütőset, viszont folyamatosan játszik, nem foglalkozva azzal, hogy kihallatszik-e éppen avagy senem. Vagy a fúvósok szólamát, vagy a gitárakkordokat szépen hozza, amit olyan szempontból követendőnek tartanék én is magam részére, hogy addig sem ugrálok céltalanul fel-le, mint egy kis kobold. Ezt az újfajta koncepciót majd meg kell vitatnom a többi Óltárssal.
Most pedig befejeztem, és végre elolvasom a Doneszkó beszámolóját a saját SZINes élményeiről, eddig nem mertem, hogy ne az legyen, mint Boborjánnal, hogy "Beszélgettem a Besenyőpista bááácsival és megmondta a véleményem...".
P.S. Egyetértés megvan. Ááákos, sátorhelyet foglaljatok már nekem is jövőre! A jó nőket rád bízom, csak a medencéből kérek részesedést. :D
Esszé a Föld és a Hold távolságáról, Etus függvényében
Házi feladatot kaptam Etustól, hogy írjak neki blogbejegyzést a Föld és a Hold távolságáról.
A Hold elliptikus pályán kering a Föld körül, ezért távolságát ún. középtávolságban adhatjuk meg, amely 384 400 km. Földközelben ez 356 410 km-t, földtávolban 406 680 km. A Tücsök nem kering sehol, max. a koncertdátumai, közszájon, de amúgy a Tücsök is elég orbitális. Hülye tud lenni, na. A Tücsök középtávolságát nehezebb lenne kiszámolni, mint a Holdét, mert sokkal kevesebb időt tölt földközelben. De nagy átlagban mondhatjuk, hogy átlag 20 centis távolságban szokott a földfelszíntől tartózkodni leginkább. A Tücsök ráadásul van annyira önző, beképzelt és öntelt, hogy már az első bekezdésben behelyettesítette saját magát az Etus függvényébe. De most már visszatér Etushoz. Etus sem kering, mert inkább futni szeret. Azt jól bírja eléggé, futott pl. már maratont is. Ha Etus 9110 maratont futna összesen életében, akkor pont megtenné a Föld-Hold távot. Mivel az eddigi legjobb maraton eredménye 4h 28' 10" volt, ez kb. azt jelentené, hogy majdnem 41 000 órát kéne futnia, vagyis kb 57 hónapon, azaz 4,7 éven keresztül egyfolytában futnia kéne. Az Etus sok hülyeséget csinált már életében, de talán ekkorát nem fog.
Amúgy is tisztában van vele, hogy a sejtjeiben található egyedülálló minőségű DNS-ének összhossza meghaladja a Nap-Föld távolság százszorosát, még maga a napfény is hat órán keresztül utazhatna rajta ámuldozva ide-oda, minek aprózzuk hát el ilyen kis pár százezer kilométernyi távokra a figyelmünket.
Amúgy is tisztában van vele, hogy a sejtjeiben található egyedülálló minőségű DNS-ének összhossza meghaladja a Nap-Föld távolság százszorosát, még maga a napfény is hat órán keresztül utazhatna rajta ámuldozva ide-oda, minek aprózzuk hát el ilyen kis pár százezer kilométernyi távokra a figyelmünket.
Házi feladat nektek is: mindenki számolja ki, hogy 12-es Arial betűtípussal hányszor lehetne kiírni a Holdig, hogy ETUS. (Az egyszerűség kedvéért legyen csupa nagybetűvel, Word-ben, PC-n, az eredményt pedig pica-ban kérném, adva, hogy egy point 352.7 µm és egy pica 12 point.)
szombat, augusztus 22
Lenyomtuk Nagyferót
Ma nagyon vicces koncertem volt. (Zimbi már most nem ért velem egyet, de neki meg üzenem, hogy mi lenne, ha mérgelődés helyett mondjuk elköszönne rendesen.) Csak helyettesíteni ugrottam be nagybátyám KékBab nevű zenekarába, ami nem először fordul elő, és vélhetően nem is utoljára. A KékBabot Tóbiás még a középiskolában alapította, majd egy-két próba után tartottak vagy 25 év szünetet és pár éve rugaszkodtak újra neki a zenélésnek. A pár év alatt teljesen lecserélődött a zenekar, más ne mondjak Tóbin kívül már nem játszik benne alapítótag, játszik benne ehelyett pl. Szucsák Bálint x-Gallowglass gitárospajti. Ez az ország egy nagy zenekar, már ismételten csak erre a Gyarmati-féle mondásra tudok hivatkozni. Speciel ő is lépett már fel velük, úgyhogy annál adekvátabb őtet idézni itten. Azt kell mondjam egy Bencze is éppen elég életveszélyt jelent a színpadon, hátmég kettő. Így aztán előferdülhetnek olyan gyalázatos pillanatok, mikor egy skót eleddig szöveg nélküli dallamban hirtelen felbukkan az "Ídesanyám!" felkiáltás. Ha ezt a nagyi tudná... de nem fogom neki elmesélni. És náluk még nincs internet.
Már a kezdet kezdete viccesen indult, az Agárdi pop-strandon ugyanis ma lett volna Beatrice-Bikini koncert, de úgy látszik Nagy Feró megfutamodott a szabadstrandi konkurencia hallatán, mert az a koncert biza elmaradt. Nem csodálom, én is félnék a helyében tőlem, egyszer egy tehetségkutató zsűrielnökeként beszót, hogy furcsa vasdarab a hegedűm, és mit akarunk mi itten instrumentális kelta zenével, nyomjuk inkább a Petróleumlámpát, mer az köll a népnek. Aztán meg még is ránk szavazott, meg is nyertük. Könnyű volt nekünk. Csak nálunk volt három csaj a bandában, a zsűriben meg három pasi ült. (Ez vót a neve a tehetségkutatónak: Legyen neked könnyű!) Akkor ez az első helyezés hihetetlen volt számunkra, ma már kicsit jobban átlátva a dolgokat nagyfokú szerencsének mondanám, a következő indokokkal:
Szóval lenyomtuk a Nagyferót, aztán meg a koncertet. Bátran ostorozom magam, nagyon ciki, de mint beugró hegedűs és énekes a rémesen fájó vállam miatt még a próbára sem tudtam elmenni. Úgy játszottam le a bulit, hogy két számot hallás után tanultam meg egy órával a koncert előtt, dehát mire való a rutin, ha nem erre. Koncert közben eltöprengtem rajta, hogy éppen két napja tomboló allergiám miatti extra orrhangom és amúgy is berozsdásodott hangszálaimmal mi a jó madárfészket keresek én a mikrofon előtt, aztán erősen próbáltam arra koncentrálni, hogy én vagyok Dolly Parton, én vagyok Dolly Parton, hátha az dob valamit a hangminőségemen, de legalább vizuális lény lévén a kedvemen. Majd véget ért a koncert, és felsőfokú iskolát végzett fuvolista kollegina gratulált a hangomhoz. Próbán ugye nem hallott, neki újdonság volt. Hogy de fantasztikus jól szól, hol tanultam ezt? Hogy miii???? Hát biztos képzem valahol. Nem éééén. Akkor énekelek valahol? Hát már jóformán semennyit. Hát pedighogy foglalkozzak csak vele. Mondtam neki, hogy hirtelen több rockzenész barát-kollegát tudnék mondani, akik szerint kanyi közöm nincs az énekléshez, jobb vóna, ha végre elfeljteném már ezirányú törekvéseimet örökre. Erre aszonta, hogy ő is zenész, pont ezért szólt. Asszem heccből, csak a magam jutalmazására elmenek mán egy objektív énektanárhoz. Majd ha végetér az allergia-időszak. (Zárójelben itt jegyezném meg, hogy a színpad a legcsodásabb orvosság a világon. Nincs az a láz, nátha, köhögőroham, vállfájás, amit ne mulasztana el egy jó kis fellépés. Pontosan annyi időre, amíg a fellépés tart. Utána persze első dolgom volt folytatni a tüsszögést.)
Sebaj, túléltük a koncert, a táncosok mondjuk kb soha többet nem akarnak minket látni az ad-hoc tempók miatt, de hát mit tudok tenni utólag.
Megkaptam viszont életem legviccesebb névnapi tortáját: hatalmas vese alakú torta, kék színű marcipánnal bevonva, rajta pedig egy fűrészes lábú, antennás fekete rovar csücsül. Sok hülye sztorit hallottam már nagybátyámtól, de azért ott lettem volna, mikor három elképedt cukrásznak magyarázza, hogy neki egy kék babon ücsörgő tücsök kéne. Ha megkapom a fotókat, majd képedhettek ti is. Megcsinálták, simán.
Már a kezdet kezdete viccesen indult, az Agárdi pop-strandon ugyanis ma lett volna Beatrice-Bikini koncert, de úgy látszik Nagy Feró megfutamodott a szabadstrandi konkurencia hallatán, mert az a koncert biza elmaradt. Nem csodálom, én is félnék a helyében tőlem, egyszer egy tehetségkutató zsűrielnökeként beszót, hogy furcsa vasdarab a hegedűm, és mit akarunk mi itten instrumentális kelta zenével, nyomjuk inkább a Petróleumlámpát, mer az köll a népnek. Aztán meg még is ránk szavazott, meg is nyertük. Könnyű volt nekünk. Csak nálunk volt három csaj a bandában, a zsűriben meg három pasi ült. (Ez vót a neve a tehetségkutatónak: Legyen neked könnyű!) Akkor ez az első helyezés hihetetlen volt számunkra, ma már kicsit jobban átlátva a dolgokat nagyfokú szerencsének mondanám, a következő indokokkal:
- összesen hét zenekar indult, ebből egy feloszlott a verseny előtt, egy pedig elfelejtett eljönni
- a maradék négy rivális mind középiskolai osztályzenekar volt
- mi is középiskolai osztályzenekar voltunk, minthogy hárman az ötből egy gimibe jártunk, ebből ketten egy osztályba - de mi már egyetem után kezdtünk együtt zenélni, jóval túl a tizenhat éves korosztályon
- a négy rivális közül a legszimpatikusabb banda az Edison nevet választotta magának, ami az egyik zsűritag, a híres gombafej dobos Tudjukki korábbi zenekarának neve - sajnos így esélyük sem maradt jó benyomást tenni a zsűri kétharmadára, mivel három főből a maradék egyharmad pediglen Tudjukki papája volt
- én mindezt már csak évekkel később láttam át, mikor is a szépemlékű, általam sosem hallott Edison zenekar alapítója és volt gitárosa hosszas bonyolult döntselőkészítő folyamatok után kitalálta, hogy akkor járjak már inkább vele, vagy mégsem, ja de inkább mégis - a lényeg, hogy még pont időben ahhoz, hogy összeálljon életem egyik legeltöprengetőbb kirakósa (puzzled puzzle), ami ennél persze még sokkal-sokkal bonyolultabb, mert ugye ez az ország egy nagy zenekar, ahol simán játszhatok én a te exeddel meg te az én exemmel ugyanabban a zenekarban és mégcsak nem is kell, hogy ez egyidőben történjen
Szóval lenyomtuk a Nagyferót, aztán meg a koncertet. Bátran ostorozom magam, nagyon ciki, de mint beugró hegedűs és énekes a rémesen fájó vállam miatt még a próbára sem tudtam elmenni. Úgy játszottam le a bulit, hogy két számot hallás után tanultam meg egy órával a koncert előtt, dehát mire való a rutin, ha nem erre. Koncert közben eltöprengtem rajta, hogy éppen két napja tomboló allergiám miatti extra orrhangom és amúgy is berozsdásodott hangszálaimmal mi a jó madárfészket keresek én a mikrofon előtt, aztán erősen próbáltam arra koncentrálni, hogy én vagyok Dolly Parton, én vagyok Dolly Parton, hátha az dob valamit a hangminőségemen, de legalább vizuális lény lévén a kedvemen. Majd véget ért a koncert, és felsőfokú iskolát végzett fuvolista kollegina gratulált a hangomhoz. Próbán ugye nem hallott, neki újdonság volt. Hogy de fantasztikus jól szól, hol tanultam ezt? Hogy miii???? Hát biztos képzem valahol. Nem éééén. Akkor énekelek valahol? Hát már jóformán semennyit. Hát pedighogy foglalkozzak csak vele. Mondtam neki, hogy hirtelen több rockzenész barát-kollegát tudnék mondani, akik szerint kanyi közöm nincs az énekléshez, jobb vóna, ha végre elfeljteném már ezirányú törekvéseimet örökre. Erre aszonta, hogy ő is zenész, pont ezért szólt. Asszem heccből, csak a magam jutalmazására elmenek mán egy objektív énektanárhoz. Majd ha végetér az allergia-időszak. (Zárójelben itt jegyezném meg, hogy a színpad a legcsodásabb orvosság a világon. Nincs az a láz, nátha, köhögőroham, vállfájás, amit ne mulasztana el egy jó kis fellépés. Pontosan annyi időre, amíg a fellépés tart. Utána persze első dolgom volt folytatni a tüsszögést.)
Sebaj, túléltük a koncert, a táncosok mondjuk kb soha többet nem akarnak minket látni az ad-hoc tempók miatt, de hát mit tudok tenni utólag.
Megkaptam viszont életem legviccesebb névnapi tortáját: hatalmas vese alakú torta, kék színű marcipánnal bevonva, rajta pedig egy fűrészes lábú, antennás fekete rovar csücsül. Sok hülye sztorit hallottam már nagybátyámtól, de azért ott lettem volna, mikor három elképedt cukrásznak magyarázza, hogy neki egy kék babon ücsörgő tücsök kéne. Ha megkapom a fotókat, majd képedhettek ti is. Megcsinálták, simán.
csütörtök, augusztus 20
Bumm!
Hamarosan elhagyom jelenlegi szerény kis lakhelyemet, mely tökéletes megoldás volt anno, életemet egy angyali dán barátosnéval és rengeteg kacagva bosszankodós pillanattal gazdagítva. Ez utóbbiakért (téli főtáv számlák, olvadóbiztosíték, nyári szaunameleg, hívatlan hatlábú szárnyas vendégeink) most méltó elnézést kért a hely. Évek óta hanyagolom a fővárosi tűzijátékot, mert nem vonz a tömeg meg a lökdösődés, és többnyire úgyis vidéken van ilyenkor koncertem. Most azonban teljes nyugis magányomban a 8-9. emelt lépcsőfordulójából élvezhettem a csodás kilátást a Gellért-hegyre. Különösen tetszettek az Uránusz-alakú és a csigalassan aláhulló elemek. Ha még egy vén panelháznak is vannak ilyen rejtett csodái, akkor mostantól mindenre sokkal nagyobb tisztelettel nézek. Bármi/bárki okozhat még meglepetést.
szerda, augusztus 19
Nyári karbantartási kényszerszünet
Egy (remélhetőleg) rövid ideig nem nagyon tudok írni. Ennek sajnos szomorú fizikai oka van: ha gépelek, az fáj.
Én éppen nem tudok az égvilágon semmit karbantartani (még a hegedűmet sem :( ), leszámítva egy jó kis ízületi gyulladást. Azt már napok óta remekül sikerül a jobb karomban tartani, semmiféle kenőcsös masszírozás, gyulladáscsökkentő-fájdalomcsillapító nem akar rajtam segíteni. Ma kaptam egy injekciót a hátsómba meg egy gúnyos mosolyt az ügyeletes dokinénitől, hogy ugyanmár ne hisztizzek, és kapcsoljam ki a munkahelyemen a légkondit. Röpteti és kikacagja. Na erről ennyit.
Remélem hamar javul a helyzet, és megint eláraszthatlak titeket lényegtelenretörő csacsogással.
Én éppen nem tudok az égvilágon semmit karbantartani (még a hegedűmet sem :( ), leszámítva egy jó kis ízületi gyulladást. Azt már napok óta remekül sikerül a jobb karomban tartani, semmiféle kenőcsös masszírozás, gyulladáscsökkentő-fájdalomcsillapító nem akar rajtam segíteni. Ma kaptam egy injekciót a hátsómba meg egy gúnyos mosolyt az ügyeletes dokinénitől, hogy ugyanmár ne hisztizzek, és kapcsoljam ki a munkahelyemen a légkondit. Röpteti és kikacagja. Na erről ennyit.
Remélem hamar javul a helyzet, és megint eláraszthatlak titeket lényegtelenretörő csacsogással.
hétfő, augusztus 17
Sziget 5/5, avagy mit keresek én ilyenkor itthon?
Ez se lesz egy hosszú post. Az történt ugyanis, hogy kimentem kora délután, bebarangoltam a Hungarikum és az Afrika falvakat, picit belehallgattam ebbe-abba (Szonya, Kaláka, Amber Smith, Besh-o-Drom), de már hat körül megtörtént velem az a furcsaság, hogy a Cöki sátorban (ez a rémes becenév annyira rossz, hogy már jó) az utolsó idei Szigetes chai-om társaságában - elaludtam. Egészen egyszerűen, a brutál hangos, padlódübörgető basszus mellett is simán beszunyáltam. Emellett még baromira fáj a vállam továbbra is. Hát itthon is voltam már kilencre.
Egy vicces és egy bosszantó dolgot még meg kell jegyezzek.
A vicces az, hogy rám kiabáltak a főúton, hogy "Malackaaaa!" Egy napszemüveges srác volt, akire határozottan emlékszem a koncertről. "Malackaaa! Láttunk ám szerdán! Harmadik sor! Ott voltunk!" Megnyugtattam, hogy igazolom a jelenlétüket, csak így tovább. Már csak két sor van hátra a tutiig.
A bosszantó, hogy el akartam menni a Blues Kocsmába meghallgatni a Kuss Tücsök nevű zenekart, de legalábbis beolvasni nekik koncert után, hogy ezt a nevet mégis hogy képzelik. Na majd legközelebb.
Egy vicces és egy bosszantó dolgot még meg kell jegyezzek.
A vicces az, hogy rám kiabáltak a főúton, hogy "Malackaaaa!" Egy napszemüveges srác volt, akire határozottan emlékszem a koncertről. "Malackaaa! Láttunk ám szerdán! Harmadik sor! Ott voltunk!" Megnyugtattam, hogy igazolom a jelenlétüket, csak így tovább. Már csak két sor van hátra a tutiig.
A bosszantó, hogy el akartam menni a Blues Kocsmába meghallgatni a Kuss Tücsök nevű zenekart, de legalábbis beolvasni nekik koncert után, hogy ezt a nevet mégis hogy képzelik. Na majd legközelebb.
Fények a Gödörben
Szombat este a Lighthouse adott koncertet a Gödörben. Nem sokat tudok erről írni, ott kellett lenni hozzá, hogy az élmény élmény legyen. Valahogy minden megszólalt, első pillanattól. Nekem sem kellett a második számig várni a libabőrös hangulathoz, a harmadik taktus tájékán már bőven a sűrűjében voltunk. Sokan voltak, nagyon sokan, csillogtak a szemek mindenfelé. És sokan voltak olyanok, akiknek teljes jogos elfogultsággal kiemelek mostan, mert családtagok és barátok. Nagyon jó érzés volt, köszönöm!
Wicker Richard mostanában nagy rajongónk lett, és legnagyobb szerencsénkre zenehallgatás közben szívesen kattogtatja a masináját. Köszönjük a szép képeket, így legalább picit meg tudom mutatni, milyen átéléssel muzsikáltunk.
Wicker Richard mostanában nagy rajongónk lett, és legnagyobb szerencsénkre zenehallgatás közben szívesen kattogtatja a masináját. Köszönjük a szép képeket, így legalább picit meg tudom mutatni, milyen átéléssel muzsikáltunk.
vasárnap, augusztus 16
Hír
" Helikopterrel szállították kórházba az Aerosmith énekesét, Steven Tylert, aki egy dél-dakotai koncert során leesett a színpadról. A zenész saját lábán ment a gépig, viszonylag könnyebb sérüléseket szenvedett.
Dátum: 2009.08.06. 17:15" (Forrás és teljes cikk: Művész-világ)
Élénken él emlékezetemben, még gyerekkori rajongásom idejéből, hogy egy interjúban azt nyilatkozta, még jó darabig nem tervezi a visszavonulást, addig fogja nyomni a rakkendrollt, míg le nem esik a világot jelentő deszkákról. Nem teccik ez nekem...
szombat, augusztus 15
Sziget-köz
Az történt, hogy megelégeltem az itthonülős nyafogást, fogtam egy még olvasatlan Coelho könyvet, derekamra tekertem a barátnőmtől kapott tarka balinéz kendőt és takarítás helyett felpattantam a bringámra. Hosszas dilemma után szereztem némi minimál élelmet (merthogy ne legyen sok, legyen egyszerű, férjen el a táskámban, de ne kenődjön szét benne... sok-sok fontos , körülményes szempont...) és kitekertem a Kopaszi-gátra. Jól tettem.
Odakint minden olyan élénk, minden olyan GYÖNYÖRŰ, mintha nagyítóval néznéd az élet örömeit. Tudom, hogy mesterséges környezet, de isteni puha a gyep, susognak a nyárfalevelek, kecses sirályszárnyak suhannak a csillogó víz felett... a panellakásnál mindenképp természetközelibb.
Csak bámultam a látványt és mosolyogtam és mosolyogtam. Úgy tűnik, hogy a Kopaszi-gáton a megszokottól eltérően működik az idő, és mindig MOST van.
Lássuk be, azért többnyire hajlamos vagyok váltogatni a jövő feletti aggódást a múlton való rágódással. De ott és akkor feltettem magamnak a kérdést, hogy ugyan mi okom aggódni? Mert még nincs meg az új szipi-szupi lakhelyem és mert citromfacsaró állt a szívembe az utóbbi időben? Érdemes ezeken rágódni tényleg? Van-e a fejem felett fedél? (Hááát, elég bizonytalan...) Na jó, de MOST van-e? (Hááát tulajdonképpen igen.) Akkor ez a lényeg. Szeretnek-e? (Jájj.) Nanemá. Azt kérdeztem szeretnek-e? (Jó, igaz, tulajdonképpen igen. Ezt is lehet másfelől közelíteni. Tulajdonképpen sokan és sokféleképp. És van, aki már csak távolról, de annak is jó oka van.) Te szeretsz-e? (Persze.) Nanemá. :) És mi lesz az idióta, irracionális, rózsaszínködös szerelemmel, ami ellen úgy tiltakoztál? (Oké, hát az mégsem olyan rossz dolog, na. Szerelmesnek lenni jó, bár szerintem igazából önzőség. Leginkább magunkról szól, élvezzük a bizsergést, az álmodozást, azt a luxust, hogy bármennyi szépet és jót feltételezhetünk a másikról. Ha azt vesszük, a kölcsönös szerelem csak két ember egoizmusának szerencsés találkozása. :) :) :) ) Megállni!!!! Mi ez a nagy okoskodás? ÉN vagyok itt azért, hogy okoskodjak. Szóval MOST jó? (Őrültség, de jó.) No, akkor üdvözlünk az ÉLŐK között. Mármint az igazán testileg-lelkileg-szellemileg élők között. Ideje vót visszatérni.
És milyen egyedül? (Úgy érted MOST?) Na, látom figyelsz. :) (MOST éppen nagyon jó. Egészen megkedveltem a saját társaságomat.) Hurrá! Akkor most már talán másokat sem kell, hogy frusztráljon, ha jól érzik magukat veled. (Te figyu, amúgy szerintem most sem vagyok teljesen egyedül. És nem erre a dolmányos varjúra értettem, aki rekedtre károgta magát felettem a nyárfán. Bár nagyon vicces jelenség ő is. De most is határozottan az az érzésem, hogy itt ül velem, a Csokidémonnal, a Szőkeciklon meg a Vörösboszorkány és ők is csak mosolyognak, elnézően, fejcsóválva, szívből, mert az utóbbi időben velük együtt tanultam meg nevetni magamon és szeretni juszt is, hogy ilyen vagyok. És most azt fogják mondani, hogy nyááá, Tücsök, de nyálas vagy meg hülye, mikor megyünk már inkább tapas-bárba mojitózni?)
Lássuk be, azért többnyire hajlamos vagyok váltogatni a jövő feletti aggódást a múlton való rágódással. De ott és akkor feltettem magamnak a kérdést, hogy ugyan mi okom aggódni? Mert még nincs meg az új szipi-szupi lakhelyem és mert citromfacsaró állt a szívembe az utóbbi időben? Érdemes ezeken rágódni tényleg? Van-e a fejem felett fedél? (Hááát, elég bizonytalan...) Na jó, de MOST van-e? (Hááát tulajdonképpen igen.) Akkor ez a lényeg. Szeretnek-e? (Jájj.) Nanemá. Azt kérdeztem szeretnek-e? (Jó, igaz, tulajdonképpen igen. Ezt is lehet másfelől közelíteni. Tulajdonképpen sokan és sokféleképp. És van, aki már csak távolról, de annak is jó oka van.) Te szeretsz-e? (Persze.) Nanemá. :) És mi lesz az idióta, irracionális, rózsaszínködös szerelemmel, ami ellen úgy tiltakoztál? (Oké, hát az mégsem olyan rossz dolog, na. Szerelmesnek lenni jó, bár szerintem igazából önzőség. Leginkább magunkról szól, élvezzük a bizsergést, az álmodozást, azt a luxust, hogy bármennyi szépet és jót feltételezhetünk a másikról. Ha azt vesszük, a kölcsönös szerelem csak két ember egoizmusának szerencsés találkozása. :) :) :) ) Megállni!!!! Mi ez a nagy okoskodás? ÉN vagyok itt azért, hogy okoskodjak. Szóval MOST jó? (Őrültség, de jó.) No, akkor üdvözlünk az ÉLŐK között. Mármint az igazán testileg-lelkileg-szellemileg élők között. Ideje vót visszatérni.
És milyen egyedül? (Úgy érted MOST?) Na, látom figyelsz. :) (MOST éppen nagyon jó. Egészen megkedveltem a saját társaságomat.) Hurrá! Akkor most már talán másokat sem kell, hogy frusztráljon, ha jól érzik magukat veled. (Te figyu, amúgy szerintem most sem vagyok teljesen egyedül. És nem erre a dolmányos varjúra értettem, aki rekedtre károgta magát felettem a nyárfán. Bár nagyon vicces jelenség ő is. De most is határozottan az az érzésem, hogy itt ül velem, a Csokidémonnal, a Szőkeciklon meg a Vörösboszorkány és ők is csak mosolyognak, elnézően, fejcsóválva, szívből, mert az utóbbi időben velük együtt tanultam meg nevetni magamon és szeretni juszt is, hogy ilyen vagyok. És most azt fogják mondani, hogy nyááá, Tücsök, de nyálas vagy meg hülye, mikor megyünk már inkább tapas-bárba mojitózni?)
Coelho bácsit meg csak dicsérni tudom, már régóta halogatom, hogy belelapozzak a "Fény harcosának kézkönyvé"-be, de mostanra tökéletes választás volt. Jópár mondatában ismertem magamra és nagyon szórakoztató volt:
"Minden út a harcos szívéhez vezet: gondolkodás nélkül alámerül a szenvedély folyójába, amely gyakran keresztezi útját. Tudja, hogy szabadon választhat, mindig a szíve szerint, ezért döntéseit bátran, önzetlenül és - ha kell - kissé őrülten hozza meg..."
"A fény harcosa néha az ellen harcol, akit szeret. ... Tudja, hogy az állhatatosságnak semmi köze nincs a makacssághoz. A csaták néha annyira elhúzódnak, hogy a harcos elveszti minden erejét és lelkesedését. Ilyenkor eltöpreng: "A túlságosan elhúzódó háború a győztest is tönkreteszi." ... A fény harcosa mindig visszatér a csatamezőre. Nem azért, mert makacs, hanem mert lépést tart az idővel."
"A harcos sokszor furcsán viselkedik. Például munkába menet táncol az utcán, vagy mélyen a szemébe néz egy ismertlennek... A fény harcosa megengedhet magának ilyen őrültségeket."
"Minden út a harcos szívéhez vezet: gondolkodás nélkül alámerül a szenvedély folyójába, amely gyakran keresztezi útját. Tudja, hogy szabadon választhat, mindig a szíve szerint, ezért döntéseit bátran, önzetlenül és - ha kell - kissé őrülten hozza meg..."
"A fény harcosa néha az ellen harcol, akit szeret. ... Tudja, hogy az állhatatosságnak semmi köze nincs a makacssághoz. A csaták néha annyira elhúzódnak, hogy a harcos elveszti minden erejét és lelkesedését. Ilyenkor eltöpreng: "A túlságosan elhúzódó háború a győztest is tönkreteszi." ... A fény harcosa mindig visszatér a csatamezőre. Nem azért, mert makacs, hanem mert lépést tart az idővel."
"A harcos sokszor furcsán viselkedik. Például munkába menet táncol az utcán, vagy mélyen a szemébe néz egy ismertlennek... A fény harcosa megengedhet magának ilyen őrültségeket."
"A fény harcosa rögtön felismeri az Utat, ahogy elindul. ... Előfordul, hogy éjszaka nincs hol aludnia, máskor álmatlanságtól szenved. "Ez is hozzátartozik" - gondolja ilyenkor. "Én döntöttem úgy, hogy erre jövök." Ebben a mondatban rejlik minden ereje: ő választotta ezt az utat, nincs miért panaszkodnia."
"A harcos nem fél egy kicsit őrültnek lenni, ha kell. Mert sem a harcban, sem a szerelemben nem láthat mindent előre."
"A harcos nem fél egy kicsit őrültnek lenni, ha kell. Mert sem a harcban, sem a szerelemben nem láthat mindent előre."
És képzeljétek, én, a kicsit őrült, elaludtam, ott kint, a süppedős fűben, a tiritarka balinéz kendőn, a napfényben, az alacsonyan kúszó felhőcskék alatt.
Azért félelmetes, hogy néha pár óra alatt is fényévekre lehet kerülni egy-egy aktuális lelkiállapottól.
Száll egy ti-ti a szélben...
Kedvenc udvari fotográfusunk, Richie, aki áprilisban azokat a fenomenális hajreptetős fotókat készítette rólam a Gödörben (és még sok másik remek felvételt a többi Malacról), kiszúrt múltkor a Kobuciban a tömeg közepén és széles mosolyommal sikerült átmenetileg elterelnem a figyelmét a zenekarról. A kedvencem az, ahogy repkednek a hangjegyek a fülemben... :D
Szobafogság
Jájjájj. Mérges vagyok én mostan, mert két hete elaludtam a vállam (nenézzhátrajönafarkas) és már megint baromira fáj és csak nagyon óvatosan tudom mozgatni, ezért nem mehettem aerobicra, mikor pedig kedvenc Vivim tart órát. :(
Kénytelen leszek folytatni a tegnap megkezdett kényszeres takarítást. És semmi dolgom délutánig. Jájj.
Megint ez a búgócsigáskodás...
Kénytelen leszek folytatni a tegnap megkezdett kényszeres takarítást. És semmi dolgom délutánig. Jájj.
Megint ez a búgócsigáskodás...
Sziget 5/2-3 (incl. 1-5. sor beszámoló)
Az időpont elég morbid blogíráshoz, de felfrissültem a Sziget porát eltávolítani hivatott zuhanytól, úgyhogy írok amíg le nem fejelem a billentyűzetet.
Amúgy is már két napi Sziget beszámolóval lógok. :)
Tegnap, vagy tegnapelőtt - attól függ honnan számoljuk - négy óra alvás után belátogattam a munkahelyemre, ahol nem értették, hogy mit keresek bent üzemkezdéskor. Inkább rájuk hagytam, hogy mennyire fáradt is vagyok és lementem a büfébe reggelizni. Előző nap úgyis egy órával korábban kezdtem a szokásosnál és ráadásul megoldottam a lehetetlent is, egy ham&eggs igazán a minimum jutalom volt magam számára. Kicsivel később tartottam egy hosszabb ebédszünetet is, biztos ami biztos. Délután próba volt a Lighthouse-zal, készülünk a szombati Gödör koncertre. Kilenckor aztán meglógtam tőlük is és nagy nehezen kijutottam a Hajógyárira. Estefelé már semmilyen jármű nem akart normálisan járni. :-/
Sokminden lenyűgözőt nem tudok a csütörtöki napról elmondani. Fatboy Slimet a Szeparéból hallgattuk, onnan nem tűnt túl fantáziadúsnak. Benéztünk az A38 sátorba Tricky-re, kicsit a Magic Mirrorba, kicsit a Roma sátorba. Addigra már fél kettő volt és én bosszantó módon elkezdtem csuklani. Kettőre abba is hagytam, akkor meg már mentünk haza. Nem tudom ki emlegetett ennyire, egyelőre minden gyanúsított tagad.
Mivel osztályvezetői felszólítást kaptam, hogy a szokásosnál később jelenjek csak meg az irodában péntek délelőtt, direkt fél tízre húztam az ébresztőórát. Nyolckor kipattantak a szemeim és esélytelennek tűnt a visszaalvás, úgyhogy másfél órán keresztül suvickoltam magamat és a lakást elkeseredésemben. A Bótos tíz körül jelentkezett, hajszálpontosan ugyanilyen tünetekre panaszkodva, meg kellett hát állapítanunk, hogy nyilván az Univerzumban történt valami óriási horderejű dolog reggel nyolckor, amit kifinomult antennáinkkal érzékeltünk. Beérkezvén megint a reggelizésnek szenteltünk a megszokottnál kicsivel több figyelmet, lelkiismeretesen elvégeztük uborkaszezonhoz méltó mennyiségű teendőinket, aztán elkezdtünk kifelé konvergálni, de csak lassan és óvatosan, török kajákkal, shoppingolással és bankautomatákkal fűszerezve az utat. Hatra kb. ki is értünk. Kint csilláut üzemmódban nyomtuk, egy kis kávé, egy kis bazársoron nézelődés... Végre rászántam magam egy saját zip-bag beszerzésére, fekete-arany színű, hogy menjen a sapimhoz. Ezek a táskák jópofaságukon kívül arról híresek, hogy kedvenc síoktatónk, Antos Balázs varrja őket hómentes hónapjaiban. Marcsinak meg vettem zöld sapit, remélem jót választottam.
Egyszer csak már fél nyolc lett, úgyhogy rohannunk kellett az Amfiteátrumhoz, mert kezdődött a nap Tücsök-ráta szerinti námbörvan programja. Nem fogjátok kitalálni, hogy a Kerekes Band játszott. Izgultam értük picit, mert két napja ugyanott a Vujicsicsot tizenöten hallgatták. Az első szám közepén érkeztünk és először legrosszabb sejtéseimet láttam beigazolódni, ötven körül lehetett talán a nézőszám. Aztán ahogy alkonyodott és jöttek a pörgősebb számok megtelt a rét és egészen egyedi stílusú parti sikeredett. A Bótoson tudtam leginkább lemérni a hangulat fokozódását. Már a pálinkafeszt óta mondom neki, hogy imádni fogja ezt a fajta zenét. Ehhez képest már öt-hat szám lement, én már javában a pörgős szoknyám fodrait lebegtettem jobbra-balra, ő még mindig higgadtan állt a poharával. Egy idő után már táncikált, bizonytalanul még a saját táskáját is lepakolta az enyém mellé, aztán egy igazi bótosesztis fintor kíséretében inkább visszavette. Azt hiszem nagy kedvencemnél, a Pimasz c. nótánál tört meg a jég, hirtelen röpült vissza a táska a földre, onnantól aztán körbeugráltuk a kupacot, mint egy tábortüzet és egy percig nem álltunk meg a koncert végééig. Én kicsit az elsősorba is ellátogattam a rend kedvéért, de a kordon mellett elég veszélyes volt ugrálni. Elnézést is kérek mégegyszer Doneszkó zenészkollegától, hogy inkább ötödik soroztam, de ott volt a buli epicentruma. :) Szegény Doneszkó szerdai Gonosz Törpe formájához képest most inkább Szundi szerepébe bújt volna. Elmondása alapján két napos kiábrándító szigeti élményei juttatták ebbe az állapotba. Igazán sajnálom, hogy csalódnia kellett zajos fővárosunk mégzajosabb hírhedt fesztiváljában. Vigaszdíjként egyszer szívesen látom a múzeumban kardamomos, frissen őrölt kávés tejeskávéra, most sajnos nem tudtam neki elővarázsolni sehonnan ilyet, pedig jól jött volna.
Kerekes után elnéztünk Prodüdzsájra, persze csak a Szeparéból hallgattuk megint, de legalább ott összefutottam mindenkivel, akivel még akartam. Plusz meglepi emberekbe is mindig lehet botlani, mint a háromnegyed Supersonic zenekar. A találkozás körülményeit nem merem kifejteni, elég legyen annyi, hogy a mosdók közelében történt. Amíg a fesztiválokon divatban maradnak a szabadtéri piszoárok, addig a teremtés koronái jobb ha felkészülnek a furcsa szitukra. :)
Az igazi szigetélmény kedvéért negyedórás tömegenátrágódásba kezdtünk. A világzenei színpadhoz akartunk eljutni, megkerülve a Nagyszínpad előtt tomboló emberhadat. A kerülőút kb. olyan élmény volt, mintha az M0-on ülnél dugóban. Nem vigasztal a tény, hogy a belváros sokkal jobban megbénult, te épp ezt akartad kikerülni.
Az Amadou nagyon jó koncertet adott, legalábbis abból az utsó két számból, amit hallottam így sejtem, mert pont ennyit hallottunk belőle. Mi már éppen egy kis nyugira vágytunk és becéloztuk a Cöxpont sátrat, ellenben ugyanakkor befejeződött a Prodüdzsáj is, úgyhogy újabb szép negyedórás közelharc várt ránk. Egy chai-t azért muszáj volt inni hazaindulás előtt. A chai a Cökiben nagyon-nagyon isteni, vasárnap szerintem ott kezdem a napot. Ja, és a nap poénja: beléptünk a sátorba és megszólalt a Mádi Jancsi c. Kerekes dal valamilyen chill-out remix verziója. Széles mosollyal voltam kénytelen nyugtázni a dolgot. Kaptam cserébe pimasz bótosesztis fintort. :)
Nohát ilyenek vótak, most pedig alvás. Holnap reggel felőlem elkerülő utat is építhetnek a vogonok, én szeretném már végre kicsit kipihenni magam.
Amúgy is már két napi Sziget beszámolóval lógok. :)
Tegnap, vagy tegnapelőtt - attól függ honnan számoljuk - négy óra alvás után belátogattam a munkahelyemre, ahol nem értették, hogy mit keresek bent üzemkezdéskor. Inkább rájuk hagytam, hogy mennyire fáradt is vagyok és lementem a büfébe reggelizni. Előző nap úgyis egy órával korábban kezdtem a szokásosnál és ráadásul megoldottam a lehetetlent is, egy ham&eggs igazán a minimum jutalom volt magam számára. Kicsivel később tartottam egy hosszabb ebédszünetet is, biztos ami biztos. Délután próba volt a Lighthouse-zal, készülünk a szombati Gödör koncertre. Kilenckor aztán meglógtam tőlük is és nagy nehezen kijutottam a Hajógyárira. Estefelé már semmilyen jármű nem akart normálisan járni. :-/
Sokminden lenyűgözőt nem tudok a csütörtöki napról elmondani. Fatboy Slimet a Szeparéból hallgattuk, onnan nem tűnt túl fantáziadúsnak. Benéztünk az A38 sátorba Tricky-re, kicsit a Magic Mirrorba, kicsit a Roma sátorba. Addigra már fél kettő volt és én bosszantó módon elkezdtem csuklani. Kettőre abba is hagytam, akkor meg már mentünk haza. Nem tudom ki emlegetett ennyire, egyelőre minden gyanúsított tagad.
Mivel osztályvezetői felszólítást kaptam, hogy a szokásosnál később jelenjek csak meg az irodában péntek délelőtt, direkt fél tízre húztam az ébresztőórát. Nyolckor kipattantak a szemeim és esélytelennek tűnt a visszaalvás, úgyhogy másfél órán keresztül suvickoltam magamat és a lakást elkeseredésemben. A Bótos tíz körül jelentkezett, hajszálpontosan ugyanilyen tünetekre panaszkodva, meg kellett hát állapítanunk, hogy nyilván az Univerzumban történt valami óriási horderejű dolog reggel nyolckor, amit kifinomult antennáinkkal érzékeltünk. Beérkezvén megint a reggelizésnek szenteltünk a megszokottnál kicsivel több figyelmet, lelkiismeretesen elvégeztük uborkaszezonhoz méltó mennyiségű teendőinket, aztán elkezdtünk kifelé konvergálni, de csak lassan és óvatosan, török kajákkal, shoppingolással és bankautomatákkal fűszerezve az utat. Hatra kb. ki is értünk. Kint csilláut üzemmódban nyomtuk, egy kis kávé, egy kis bazársoron nézelődés... Végre rászántam magam egy saját zip-bag beszerzésére, fekete-arany színű, hogy menjen a sapimhoz. Ezek a táskák jópofaságukon kívül arról híresek, hogy kedvenc síoktatónk, Antos Balázs varrja őket hómentes hónapjaiban. Marcsinak meg vettem zöld sapit, remélem jót választottam.
Egyszer csak már fél nyolc lett, úgyhogy rohannunk kellett az Amfiteátrumhoz, mert kezdődött a nap Tücsök-ráta szerinti námbörvan programja. Nem fogjátok kitalálni, hogy a Kerekes Band játszott. Izgultam értük picit, mert két napja ugyanott a Vujicsicsot tizenöten hallgatták. Az első szám közepén érkeztünk és először legrosszabb sejtéseimet láttam beigazolódni, ötven körül lehetett talán a nézőszám. Aztán ahogy alkonyodott és jöttek a pörgősebb számok megtelt a rét és egészen egyedi stílusú parti sikeredett. A Bótoson tudtam leginkább lemérni a hangulat fokozódását. Már a pálinkafeszt óta mondom neki, hogy imádni fogja ezt a fajta zenét. Ehhez képest már öt-hat szám lement, én már javában a pörgős szoknyám fodrait lebegtettem jobbra-balra, ő még mindig higgadtan állt a poharával. Egy idő után már táncikált, bizonytalanul még a saját táskáját is lepakolta az enyém mellé, aztán egy igazi bótosesztis fintor kíséretében inkább visszavette. Azt hiszem nagy kedvencemnél, a Pimasz c. nótánál tört meg a jég, hirtelen röpült vissza a táska a földre, onnantól aztán körbeugráltuk a kupacot, mint egy tábortüzet és egy percig nem álltunk meg a koncert végééig. Én kicsit az elsősorba is ellátogattam a rend kedvéért, de a kordon mellett elég veszélyes volt ugrálni. Elnézést is kérek mégegyszer Doneszkó zenészkollegától, hogy inkább ötödik soroztam, de ott volt a buli epicentruma. :) Szegény Doneszkó szerdai Gonosz Törpe formájához képest most inkább Szundi szerepébe bújt volna. Elmondása alapján két napos kiábrándító szigeti élményei juttatták ebbe az állapotba. Igazán sajnálom, hogy csalódnia kellett zajos fővárosunk mégzajosabb hírhedt fesztiváljában. Vigaszdíjként egyszer szívesen látom a múzeumban kardamomos, frissen őrölt kávés tejeskávéra, most sajnos nem tudtam neki elővarázsolni sehonnan ilyet, pedig jól jött volna.
Kerekes után elnéztünk Prodüdzsájra, persze csak a Szeparéból hallgattuk megint, de legalább ott összefutottam mindenkivel, akivel még akartam. Plusz meglepi emberekbe is mindig lehet botlani, mint a háromnegyed Supersonic zenekar. A találkozás körülményeit nem merem kifejteni, elég legyen annyi, hogy a mosdók közelében történt. Amíg a fesztiválokon divatban maradnak a szabadtéri piszoárok, addig a teremtés koronái jobb ha felkészülnek a furcsa szitukra. :)
Az igazi szigetélmény kedvéért negyedórás tömegenátrágódásba kezdtünk. A világzenei színpadhoz akartunk eljutni, megkerülve a Nagyszínpad előtt tomboló emberhadat. A kerülőút kb. olyan élmény volt, mintha az M0-on ülnél dugóban. Nem vigasztal a tény, hogy a belváros sokkal jobban megbénult, te épp ezt akartad kikerülni.
Az Amadou nagyon jó koncertet adott, legalábbis abból az utsó két számból, amit hallottam így sejtem, mert pont ennyit hallottunk belőle. Mi már éppen egy kis nyugira vágytunk és becéloztuk a Cöxpont sátrat, ellenben ugyanakkor befejeződött a Prodüdzsáj is, úgyhogy újabb szép negyedórás közelharc várt ránk. Egy chai-t azért muszáj volt inni hazaindulás előtt. A chai a Cökiben nagyon-nagyon isteni, vasárnap szerintem ott kezdem a napot. Ja, és a nap poénja: beléptünk a sátorba és megszólalt a Mádi Jancsi c. Kerekes dal valamilyen chill-out remix verziója. Széles mosollyal voltam kénytelen nyugtázni a dolgot. Kaptam cserébe pimasz bótosesztis fintort. :)
Nohát ilyenek vótak, most pedig alvás. Holnap reggel felőlem elkerülő utat is építhetnek a vogonok, én szeretném már végre kicsit kipihenni magam.
péntek, augusztus 14
Eh!
Arrrgh, nők! Sőt női agyak, női logika, grrr! Arcon tudnám önteni magam néha egy medencényi hideg vízzel.
Szmájli. Olyan buddhás szmájli.
(Aszondja meg valaki, mééé nem alszom ilyenkor inkább, mikor aludhatnék fél tízig?)
Szmájli. Olyan buddhás szmájli.
(Aszondja meg valaki, mééé nem alszom ilyenkor inkább, mikor aludhatnék fél tízig?)
csütörtök, augusztus 13
Szeretek szerdán Szigetelni
Ott kell kezdenem, hogy idén valahogy nem vártam annyira a Szigetet. Ez hálátlan dolog tőlem, potya hetijegy tulajdonostól, de valahogy egy-két kivételtől eltekintve nem igazán az én ízlésemre faragták a naaagy nemzetközi fellépőket. De tulajdonképpen potya (bár ha jól meggondolom inkább jól megérdemelt) hetijeggyel a napi egy-két ismerős hazai zenekar koncertje is vonzó program.
Tegnap, az első napon ráadásul irtó fontos nap volt, mert aznap éjjel játszottunk a Malacka és a Tahóval. De ne rohanjunk előre.
Kora délután tartottunk egy utolsó próbát (nagyon lelkesen készültünk, három énekes csaj, négy fúvós, az extra élmény kedvéért), utána én elindultam kifelé nagy-nagy HÉVvel (kissé túladagoltam mostanában a Malacka dalszövegeket, egy ideig még nézzétek el nekem az ilyen fárasztó szóvicceket), de vesztemre előtte még bedobtam egy-két palacsintát Nagyinál a Batyin. Hát hagyjuk inkább, hogy milyen csalódásban volt részem, mert csak beárnyékolná itten a többi vidám eseményt.
Kiértem négy előtt valamivel és első utam az MR2 színpadhoz vezetett, ahol már javában készülődött a The Puzzle. Végre egy teljes koncertet végig tudtam hallgatni és nagyon-nagyon tetszett, sőt korábbi emlékfoszlányok alapján egy csomó szövegre is emlékeztem. Ligeti Gyuri meg leintegetett nekem a színpadról, úgyhogy ezúttal sikeresen elkerültük a "jajjúgyseemlékszikrámagyuri-jajjdefuraezatücsökhogynemköszön" problémakört. Mászkáltam még kicsit ide-oda, csak terepfelmérés céljából, aztán hálistennek befutottak a kedvező hírek, mely szerint Szigeten kívül rekedt ismerőseim megcélozták a Kobuci-kertet, így rohantam oda én is. Ezen tervemet, márminthogy szerdán én a saját koncertem előtt kiszökök Kerekes Band-re az Árpád hídhoz már kifejtettem egy nappal korábban a Bótosnak is, akinek elkerekedtek a szemei, és aszonta, hogy "noooooormális vagy, hát pénteken játszanak kint is, minek rohangálnál emiatt?". Hát most már tudok megfelelő indokot mondani rá: azért, mert megéri. Egyrészt például azért, mert "blogger- és zenésztársammal is összefutottam végre", másrészt mert ennyire fergeteges ereszd-el-a-hajam ugrálásban rég volt részem. Bár megígértem, hogy elsősorban fogok tombolni, ebben a felelősségteljes tevékenységemben a koncert második felében megakadályozott két széles vállú fiatalember, de cserébe szerintem kaptak elég véletlen bokánrúgást, úgyhogy úgy kell nekik. (Gergő konkrétan a "nikkelbolha" kifejezést használta a mozgáskultúrámra. Ehe.) Az 1-2-3 húron... az 1-2-3 húron... az 1-2-3 húron, a pókerarcú..., a pókerarcú Doneszkónak már mondtam, de hogy legyenek rá tanúk, most megismétlem, hogy a "közönség nagyon jól reagált, mindenki vidám volt, csak megint a komplexusok..." és hasonló színpadi mosolyszüneteket magyarázó mondatokat többé nem vagyunk hajlandóak komolyan venni. Pókerarcról szó sem volt, Jokerarcról annál inkább, és a vonószőr tépés foggal felülmúlhatatlan színpadi showelem, irigyelem is érte.
Könnyes búcsút kellett ámde vennünk a helyszíntől és a remek társaságtól, mert hát mégiscsak várt a saját koncertem is. Évi barátnémmal visszaevickéltünk a Szigetre és engem kicsit meglegyintett a kétely, hogy hogyan is fogom én kibírni hajnali egytől másfél órán át az újabb kör nikkelbolhaságot, de Duracell-Tücsök ahogy színpad közelébe kerül, azonnal újratöltődik, úgyhogy ezzel nem volt gond. Fergeteges koncert volt, nagyon élveztem. Különösen a döbbent arcokat imádom nézni, mikor a "pihenős" számaimban megjelenek a közönség soraiban pattogva és leesik nekik a tantusz, hogy ez itt mellettük ugyanaz a csaj, aki az előbb még a mikrofonba üvöltött válogatott idióta dalszövegeket. Nagy boldogságomra végre nekem is van bemutatkozós versikém:
Erre már nagyon vágytam, és bár nem négysoros, de most az új koncepció szerint mindenkinek be kellett érnie a tömörített verzióval. Viszont kikerültem a Sziget honlapjának nyitóoldalára, száguldó twitter-riporterünk, Dá jóvoltából. Épp egy fél perccel azelőtt firkált rólam, hogy a nyakába ugrottam volna, így későn észlelte, hogy nem is terepszínű a sapkám:
Koncert után még pont annyi erőm maradt, hogy átvonszoljam magamat (valamint Évit, Andrist és Bencét, akik lelkesen végigrajongták a produkciónkat) a Zagar koncert utolsó számára. Itt inkább nem köszöntem a Ligetinek, mert esélyem sem volt annyira közel jutni a színpadhoz. :) Viszont az A38 sátra messze a legimpozánsabb idén, a sötét ponyvák a hajógyomrot idézik, de egészen kitágul tőlük a tér odabent. Nagyon misztikus élmény.
Ma akkor feküdtem le, mikor a nap felkelt. Még négy nap van hátra. Ihaj-csuhaj!
Tegnap, az első napon ráadásul irtó fontos nap volt, mert aznap éjjel játszottunk a Malacka és a Tahóval. De ne rohanjunk előre.
Kora délután tartottunk egy utolsó próbát (nagyon lelkesen készültünk, három énekes csaj, négy fúvós, az extra élmény kedvéért), utána én elindultam kifelé nagy-nagy HÉVvel (kissé túladagoltam mostanában a Malacka dalszövegeket, egy ideig még nézzétek el nekem az ilyen fárasztó szóvicceket), de vesztemre előtte még bedobtam egy-két palacsintát Nagyinál a Batyin. Hát hagyjuk inkább, hogy milyen csalódásban volt részem, mert csak beárnyékolná itten a többi vidám eseményt.
Kiértem négy előtt valamivel és első utam az MR2 színpadhoz vezetett, ahol már javában készülődött a The Puzzle. Végre egy teljes koncertet végig tudtam hallgatni és nagyon-nagyon tetszett, sőt korábbi emlékfoszlányok alapján egy csomó szövegre is emlékeztem. Ligeti Gyuri meg leintegetett nekem a színpadról, úgyhogy ezúttal sikeresen elkerültük a "jajjúgyseemlékszikrámagyuri-jajjdefuraezatücsökhogynemköszön" problémakört. Mászkáltam még kicsit ide-oda, csak terepfelmérés céljából, aztán hálistennek befutottak a kedvező hírek, mely szerint Szigeten kívül rekedt ismerőseim megcélozták a Kobuci-kertet, így rohantam oda én is. Ezen tervemet, márminthogy szerdán én a saját koncertem előtt kiszökök Kerekes Band-re az Árpád hídhoz már kifejtettem egy nappal korábban a Bótosnak is, akinek elkerekedtek a szemei, és aszonta, hogy "noooooormális vagy, hát pénteken játszanak kint is, minek rohangálnál emiatt?". Hát most már tudok megfelelő indokot mondani rá: azért, mert megéri. Egyrészt például azért, mert "blogger- és zenésztársammal is összefutottam végre", másrészt mert ennyire fergeteges ereszd-el-a-hajam ugrálásban rég volt részem. Bár megígértem, hogy elsősorban fogok tombolni, ebben a felelősségteljes tevékenységemben a koncert második felében megakadályozott két széles vállú fiatalember, de cserébe szerintem kaptak elég véletlen bokánrúgást, úgyhogy úgy kell nekik. (Gergő konkrétan a "nikkelbolha" kifejezést használta a mozgáskultúrámra. Ehe.) Az 1-2-3 húron... az 1-2-3 húron... az 1-2-3 húron, a pókerarcú..., a pókerarcú Doneszkónak már mondtam, de hogy legyenek rá tanúk, most megismétlem, hogy a "közönség nagyon jól reagált, mindenki vidám volt, csak megint a komplexusok..." és hasonló színpadi mosolyszüneteket magyarázó mondatokat többé nem vagyunk hajlandóak komolyan venni. Pókerarcról szó sem volt, Jokerarcról annál inkább, és a vonószőr tépés foggal felülmúlhatatlan színpadi showelem, irigyelem is érte.
Könnyes búcsút kellett ámde vennünk a helyszíntől és a remek társaságtól, mert hát mégiscsak várt a saját koncertem is. Évi barátnémmal visszaevickéltünk a Szigetre és engem kicsit meglegyintett a kétely, hogy hogyan is fogom én kibírni hajnali egytől másfél órán át az újabb kör nikkelbolhaságot, de Duracell-Tücsök ahogy színpad közelébe kerül, azonnal újratöltődik, úgyhogy ezzel nem volt gond. Fergeteges koncert volt, nagyon élveztem. Különösen a döbbent arcokat imádom nézni, mikor a "pihenős" számaimban megjelenek a közönség soraiban pattogva és leesik nekik a tantusz, hogy ez itt mellettük ugyanaz a csaj, aki az előbb még a mikrofonba üvöltött válogatott idióta dalszövegeket. Nagy boldogságomra végre nekem is van bemutatkozós versikém:
Tücsök is a színpadon áll
hegedül és néha vokál
hegedül és néha vokál
Erre már nagyon vágytam, és bár nem négysoros, de most az új koncepció szerint mindenkinek be kellett érnie a tömörített verzióval. Viszont kikerültem a Sziget honlapjának nyitóoldalára, száguldó twitter-riporterünk, Dá jóvoltából. Épp egy fél perccel azelőtt firkált rólam, hogy a nyakába ugrottam volna, így későn észlelte, hogy nem is terepszínű a sapkám:
Koncert után még pont annyi erőm maradt, hogy átvonszoljam magamat (valamint Évit, Andrist és Bencét, akik lelkesen végigrajongták a produkciónkat) a Zagar koncert utolsó számára. Itt inkább nem köszöntem a Ligetinek, mert esélyem sem volt annyira közel jutni a színpadhoz. :) Viszont az A38 sátra messze a legimpozánsabb idén, a sötét ponyvák a hajógyomrot idézik, de egészen kitágul tőlük a tér odabent. Nagyon misztikus élmény.Ma akkor feküdtem le, mikor a nap felkelt. Még négy nap van hátra. Ihaj-csuhaj!
kedd, augusztus 11
Nincs ki a négy vonóm?
Lehet, ha én is egyszemélyes vonósnégyes lennék, nem okozna problémát, hogy próba- és koncertidőpontot egyeztessek magammal, ócsó lenne a gázsim, meg az útiköltségem, és zenekaron belül nem rivalizálnék, nem sértődnék meg magamra, nem lennék egymásba szerelmes és nem szakítanék magammal, hogy aztán kellemetlen perceket és sok fejtörést okozzak a többi tagnak, azaz nekem. Lehet, hogy ez a megoldás? Nem hiszem, mert hiányoznának a többiek, nem tudnék magamnál többet hozzátenni a zenéhez, nem lenne kivel koccintani koncert után, pizzát enni próba közben, meg uncsi lenne csak hegedűszót hallgatni egyfolytában. Mindenesetre ez egy izgalmas felvétel:
hétfő, augusztus 10
A folyók bölcsessége
Van úgy, hogy az embernek nincs jókedve. Nem mondom, hogy kellemes egy állapot, de túlságos erőfeszítéseket tenni ennek felszámolására, na az sem biztos, hogy egészséges. Néha a legnagyobb hepaj kellős közepén, a legjobb barátokból álló hatalmas brancsban is hirtelen úgy érezheted magad, hogy legszívesebben egyedül lennél, csendben, mert a kinti zaj nem nyomja el a fájdalmat, akkor meg inkább haddfájjon.
Amennyire a kinti zaj nem tesz jót a benti csendnek, annyira hatásos a kinti csend a benti zaj ellen. Nekem ilyenkor segít egy nagy összefüggő vízfelület, pl. a lassan hömpölygő Duna látványa. Marcsi naplemente-terápiára jár a Kopaszi-gátra, én az öblöt akartam bámulni, meg a csillagokat. Az öböl is szép, tele romantikázó párocskákkal, nyugovóra térő récerucákkal, de az öböl azt mondta: Tücsök, ne kergesd itt a gondolataidat körbe-körbe, ez csak egy zsákutca, a gáton túl ott az igazi folyó, hozzám képest hatalmas, megjárta a fél világot, mindent tud, mert mindent látott, vagy látni fog, vagyis mindent lát egyszerre. Kimentem hát a gát végébe, kerestem a homokos parton egy kényelmes uszadékfát és néztem a Dunát. A Duna pedig szépen kisimította és elszállította minden kétségbeesett és látszólag végtelenített önsajnáló mentális tevékenységemet. A Duna azt mondta: Tücsök. Ejnye Tücsök. Pontosan tudod, hogy a látszólag káoszban is minden harmóniára törekszik. Azért mert te most nem látsz át a gáton, még ugyanúgy része vagy a végtelen és bölcs folyónak. Ott pedig minden a legjobb mederben folyik. Úgyhogy ne aggódj, mert már minden megoldódott, ne keress, mert már megtaláltad, és ne agyalj, mert tudod te azt már rég. Most pedig vegyél néhány mély levegőt, hányszor kell még emlékeztetni téged rá, hogy ez a legjobb, amit ilyenkor tehetsz. Amúgy meg sipirc innét, ha nem tűnt volna fel, a napot sem láttad rendesen a felhőktől, mégis hogy akarsz itt csillagokat nézni?
Mentem hát tovább, de valahogy a hazafeléhez még nem volt kedvem. Tekertem felfelé a rakparton, hogy kicsit még a víz közelében maradjak. Van még ott bőven lehetőség hazafelé kanyarodni. A Műegyetemnél botlottam bele nyolckeréken guruló kollegába, jól meglepődtünk, aztán ő ocsúdott hamarabb és rábeszélt egy gyros vacsira. Mostanában se nem vacsorázom, se éhes nem vagyok, de gondoltam itt az ideje ezen is változtatni. Jól kitárgyaltuk a múzeum, a képzőművészetek, a zene és a tánc világát, sokkal jobb program volt, mint egyedül bámulni egy filmet otthon.
Ja, nem egy egetverő sztori, de indulás előtt zsebrevágtam 650 Ft aprót, hátha mégis kedvem lenne enni valamit. Igazából csak a Meki esik arrafelé útba, oda meg elég lett volna 230 Ft is, és nem sok esélyt adtam neki amúgy. Tippeljetek mennyibe kerül egy gyros.
Tücsök, attól, hogy nem is sejtheted, még igenis tudod. Ha valahova el kell jutnod, ahhoz meg nálad van minden szükséges eszköz.
Amennyire a kinti zaj nem tesz jót a benti csendnek, annyira hatásos a kinti csend a benti zaj ellen. Nekem ilyenkor segít egy nagy összefüggő vízfelület, pl. a lassan hömpölygő Duna látványa. Marcsi naplemente-terápiára jár a Kopaszi-gátra, én az öblöt akartam bámulni, meg a csillagokat. Az öböl is szép, tele romantikázó párocskákkal, nyugovóra térő récerucákkal, de az öböl azt mondta: Tücsök, ne kergesd itt a gondolataidat körbe-körbe, ez csak egy zsákutca, a gáton túl ott az igazi folyó, hozzám képest hatalmas, megjárta a fél világot, mindent tud, mert mindent látott, vagy látni fog, vagyis mindent lát egyszerre. Kimentem hát a gát végébe, kerestem a homokos parton egy kényelmes uszadékfát és néztem a Dunát. A Duna pedig szépen kisimította és elszállította minden kétségbeesett és látszólag végtelenített önsajnáló mentális tevékenységemet. A Duna azt mondta: Tücsök. Ejnye Tücsök. Pontosan tudod, hogy a látszólag káoszban is minden harmóniára törekszik. Azért mert te most nem látsz át a gáton, még ugyanúgy része vagy a végtelen és bölcs folyónak. Ott pedig minden a legjobb mederben folyik. Úgyhogy ne aggódj, mert már minden megoldódott, ne keress, mert már megtaláltad, és ne agyalj, mert tudod te azt már rég. Most pedig vegyél néhány mély levegőt, hányszor kell még emlékeztetni téged rá, hogy ez a legjobb, amit ilyenkor tehetsz. Amúgy meg sipirc innét, ha nem tűnt volna fel, a napot sem láttad rendesen a felhőktől, mégis hogy akarsz itt csillagokat nézni?
Mentem hát tovább, de valahogy a hazafeléhez még nem volt kedvem. Tekertem felfelé a rakparton, hogy kicsit még a víz közelében maradjak. Van még ott bőven lehetőség hazafelé kanyarodni. A Műegyetemnél botlottam bele nyolckeréken guruló kollegába, jól meglepődtünk, aztán ő ocsúdott hamarabb és rábeszélt egy gyros vacsira. Mostanában se nem vacsorázom, se éhes nem vagyok, de gondoltam itt az ideje ezen is változtatni. Jól kitárgyaltuk a múzeum, a képzőművészetek, a zene és a tánc világát, sokkal jobb program volt, mint egyedül bámulni egy filmet otthon.
Ja, nem egy egetverő sztori, de indulás előtt zsebrevágtam 650 Ft aprót, hátha mégis kedvem lenne enni valamit. Igazából csak a Meki esik arrafelé útba, oda meg elég lett volna 230 Ft is, és nem sok esélyt adtam neki amúgy. Tippeljetek mennyibe kerül egy gyros.
Tücsök, attól, hogy nem is sejtheted, még igenis tudod. Ha valahova el kell jutnod, ahhoz meg nálad van minden szükséges eszköz.
vasárnap, augusztus 9
Bazi nagy ír kocsmasó
Tegnap a Stadionkertben őrületes ír buli volt. Én hivatalból voltam ott, mint táncház session-zenész, de ez nem akadályozott meg abban, hogy végigugráljak egy őrületes Firkin koncertet. A Con-Fusion tánccsoportnak pedig gratula, codálatoszan cépszégeszek voltak! :)
Etus azt hiszi, hogy majd én itten részletesebben fogok erről írni, pedig nem is, ellenben elloptam a blogjáról a közös fotónkat, hogy lássátok milyen szép a bőrünk. :)
szombat, augusztus 8
Önök kérték
Valaki nagyon hiányolta, hogy miért nem írok már róla olyan igazi dühös blogbejegyzést. Tegnap Malac koncerten rájöttem, hogy sokkal hasznosabb ötlet ha egy ilyen öröknaptár szerű alkalmazást fejlesztek ki, amihez remekül használható a nemrégiben klipesített Ernő, te cudar c. Malac ópusz. Az Ernő név helyére bármilyen kétszótagú férfinév behelyettesíthető és a dal telitorokból való gyakori kántálásával egy csapásra megoldódik a dühöngés problémája. Leteszteltem és nagyon jól működik, feltéve, hogy olyan ügyesen válogattok mint én, akinek eddig csupa kétszótagú pasija volt. (Jójó, egy névvel voltak gondjaim, de rájöttem, hogy nem is volt a pasim, és nem is vagyok rá dühös.)
Szóval lányok, hajrá, tessék gyakorolni:
....., te cudar, te bizarr,
te pimasz fráter,
te zsivány, te szamár,
te pernahajder,
mikor nő már a fejed lágya be???
.... te cudar, te bizarr,
te pimasz fráter,
te zsivány, te szamár,
te pernahajder,
na gyere, na adj egy puszit, te drága te!
....., te cudar, te bizarr,
te pimasz fráter,
te zsivány, te szamár,
te pernahajder,
mikor nő már a fejed lágya be???
.... te cudar, te bizarr,
te pimasz fráter,
te zsivány, te szamár,
te pernahajder,
na gyere, na adj egy puszit, te drága te!
péntek, augusztus 7
Szép a bőröd
A Három Megátalkodott Blogger jól megmutatta a világnak, hogyan is kell ÉLNI.
Egyetlen borongós megjegyzést kellett csak elejtenem a fészbúkon ahhoz, hogy Etus közölje, erre valamit inni kell, ZöPö pedig tálalja rögtön a megoldást: azt az ivást ne adjuk már alább valami görög rotonda vagy retsina, vagy ezeknél megjegyezhetetlenebb és kimondhatatlanabb nevű görög fehérbornál, irány a pünkösdfürdői Gyradiko!
A nap előzményeihez hozzátartozik, hogy volt vagy fél 11, mire el bírtam indulni a munkahelyem felé, ráadásul gyorsan kiderült, hogy úri módon kocsikázhatok odáig Virágékkal, akik pont az Állatkertbe igyekeztek. Útközben a We Will Rock You-ra tomboltunk Petikével, a Városligetben pedig rengeteg, a parton takaros sorban ücsörgő récével együtt nézhettük a tavi szinkronúszó kacsa-előadást. Még innen sem sikerült az irodába orientálódnom, idén gyereknevelési szabadságon lévő vitorlás kapitányunkkal, azaz Péter barátommal elmentünk enni egy kis indiai kaját. Mire beértem, már várt egy épp külföldre induló kolleganő, akivel jól eltraccsoltunk búcsúzás gyanánt, majd sürgős kávézhatnékunk lett a Bótossal és hipp-hopp már ott is volt Etus, hogy menjünk már moziba. Merthogy görög vacsi előtt még a Harry Pottert is meg köllött nézni, ami "egy jó film, csak hosszú és unalmas". Ezt a kritikát a női mosdóban hallottam, ahova a film felénél kényszerültem távozni a nézőtérről, a film ugyanis tényleg hosszú, ráadásul a férfimosdóban szórják egymásra az átkokat a kis huncut varázslófiúk, és ennyi csőtörést én nem bírtam már nyugodtan végignézni. Jobb is volt ez így, mert pont arra értem vissza, hogy Dumbledorral megitatott a Harry egy csomó vizet, hát ez a jelenet pisilés előtt maga lett volna a tömény horror. (Hú asszem még sosem írtam le a blogban a pisilés szót. Jajj, most meg megint!)
Nekem azért tetszett a film, Etusnak meg a csajok benne, de ZöPö aszonta ezt sosem bocsájtja meg nekünk. De megenyhült és mégis elvitt minket gyrost meg dzadzikit enni. Nem igazán tudta, hogy mire vállalkozott szerintem. Kicsit sem próbáltunk nem idiótán viselkedni. Etus már az odafele úton kikiabált a kocsiablakon minden csinos csajnak (néha másoknak is), hogy "Szép a bőröd!". Ezt a flörtölős dumát Harrytől tanultuk és megunhatatlan poénforrásnak bizonyult. Ezen kívül kedvenc beszédtémáink a "te jó ég, mekkora csülkei vannak annak a nőnek!", "istenem, de szép az a pasi, szerinted meleg?", "figyeled azt a szőkét, még egyszer sem mosolygott, szerinted az ágyban is ilyen?" és az epilálási szokásaink voltak. (Tudom, ezt a részt várja mindenki, szóval összefoglalom az igényeket: Etust ne közelítsétek borostás csükökkel és hónaljakkal, engem meg mesterségesen csupasz mellkasokkal, amúgy egyéb területeken toleránsabbak vagyunk, de az esztétikai szempontokat itt is tartsuk szem előtt.)
Kiderült, hogy a nyelvtudásunk is sokkal fejlettebb, mint eddig sejtettük. Etus azon sajnálkozott, hogy görögül senkit nem tud elküldeni az anyjába, javasoltam neki, hogy mondja egyszerűen nekik azt, hogy Oedipus. Lehet ám választékosan, művelt ember módjára káromkodni.A nap előzményeihez hozzátartozik, hogy volt vagy fél 11, mire el bírtam indulni a munkahelyem felé, ráadásul gyorsan kiderült, hogy úri módon kocsikázhatok odáig Virágékkal, akik pont az Állatkertbe igyekeztek. Útközben a We Will Rock You-ra tomboltunk Petikével, a Városligetben pedig rengeteg, a parton takaros sorban ücsörgő récével együtt nézhettük a tavi szinkronúszó kacsa-előadást. Még innen sem sikerült az irodába orientálódnom, idén gyereknevelési szabadságon lévő vitorlás kapitányunkkal, azaz Péter barátommal elmentünk enni egy kis indiai kaját. Mire beértem, már várt egy épp külföldre induló kolleganő, akivel jól eltraccsoltunk búcsúzás gyanánt, majd sürgős kávézhatnékunk lett a Bótossal és hipp-hopp már ott is volt Etus, hogy menjünk már moziba. Merthogy görög vacsi előtt még a Harry Pottert is meg köllött nézni, ami "egy jó film, csak hosszú és unalmas". Ezt a kritikát a női mosdóban hallottam, ahova a film felénél kényszerültem távozni a nézőtérről, a film ugyanis tényleg hosszú, ráadásul a férfimosdóban szórják egymásra az átkokat a kis huncut varázslófiúk, és ennyi csőtörést én nem bírtam már nyugodtan végignézni. Jobb is volt ez így, mert pont arra értem vissza, hogy Dumbledorral megitatott a Harry egy csomó vizet, hát ez a jelenet pisilés előtt maga lett volna a tömény horror. (Hú asszem még sosem írtam le a blogban a pisilés szót. Jajj, most meg megint!)
Nekem azért tetszett a film, Etusnak meg a csajok benne, de ZöPö aszonta ezt sosem bocsájtja meg nekünk. De megenyhült és mégis elvitt minket gyrost meg dzadzikit enni. Nem igazán tudta, hogy mire vállalkozott szerintem. Kicsit sem próbáltunk nem idiótán viselkedni. Etus már az odafele úton kikiabált a kocsiablakon minden csinos csajnak (néha másoknak is), hogy "Szép a bőröd!". Ezt a flörtölős dumát Harrytől tanultuk és megunhatatlan poénforrásnak bizonyult. Ezen kívül kedvenc beszédtémáink a "te jó ég, mekkora csülkei vannak annak a nőnek!", "istenem, de szép az a pasi, szerinted meleg?", "figyeled azt a szőkét, még egyszer sem mosolygott, szerinted az ágyban is ilyen?" és az epilálási szokásaink voltak. (Tudom, ezt a részt várja mindenki, szóval összefoglalom az igényeket: Etust ne közelítsétek borostás csükökkel és hónaljakkal, engem meg mesterségesen csupasz mellkasokkal, amúgy egyéb területeken toleránsabbak vagyunk, de az esztétikai szempontokat itt is tartsuk szem előtt.)
De még mielőtt azt gondolnátok, hogy rémesen alpári figurák vagyunk és semmi érzékünk a széphez, jóhoz, romantikushoz, el kell mesélnem, hogy nekünk nincs is, de ZöPönek hálistennek van, ezért az este befejezéseként kifuvarozott minket a Szentendrei-sziget északi csücskére. Az extra autókázás egyetlen apró fájdalmas pontja részemről, hogy így másfelé hagytuk el a Római-partot, mint amerről érkeztünk, és nem tudtam elénekelni az úthenger dalát, hogy "Nánási úúúút, ha végigmegyek rajtaaaaad!", pedig akkor ez nagyon vicces ötletnek tűnt. (Igaz azt is megígérték a fiúk, hogy leszerelik nekem az egyik utcanévtáblát, de így arról is elfelejtkeztek.) A szigeten elég nagy sár volt a korábbi esők miatt, de ez egy biológust nem rettenthet el, még magassarkú szandálban és koromsötétben sem. Amúgy végül is telihód vót. A parton meg már csak finom, száraz homok, amiben mezítláb lehet ugrálni, hűs Duna, amibe bele lehet tapicskolni, csillagos ég, kilátás a visegrádi várra, csend és nyugalom. Leszámítva persze minket, akik vérfarkasoktól rettegtünk, meg attól, hogy ZöPö azért visz minket éjjel kirándulni, hogy elásson valahol élve, esetleg termékbemutatót tartson.
Viszont végre megint azt éreztem, hogy élek. Utoljára ezt a fülemnek kedves közhelyet anyámtól hallottam, aki kiment bulizni a Zöld Pardonba Csík zenekar koncertre. Egész vicces, hogy idén nyáron ő többször járt ott, mint én. Mer én még egyszer sem.
Viszont végre megint azt éreztem, hogy élek. Utoljára ezt a fülemnek kedves közhelyet anyámtól hallottam, aki kiment bulizni a Zöld Pardonba Csík zenekar koncertre. Egész vicces, hogy idén nyáron ő többször járt ott, mint én. Mer én még egyszer sem.
Na ilyen hirdetést nem adok fel
Etus rákattant a parvaro.hu oldalra (nem olasz tenor, párkereső oldal). Irtó vicces leírásokat adnak ott emberekről, nekem is gyártott egyet, nem is tudok mit hozzáfűzni, csak annyit, hogy megállj Etus, holnap beszámolok a maestémről, de alaposan ám! :-P
szerda, augusztus 5
Tudod-e, tudod-e, tudod-e...
Nem tudom. Jajj, nem tudom. Miért nem tudom? Bár tudnám. Annyira szeretném tudni, de nem tudom. Jójó, tudom. Igen, tudom. Persze, tudom. Tudom, tudom, tudom. Tudom is én. Mittomén. Ó, ha tudnám. Majd megtudom. De olyat én nem tudok. Ezt nem tudhatom. Tudja fene. Tudja a Jóég. Tudja valaki? Ugyan, mit tudsz te? Tudsz valamit? Tucc-tucc?
Na tudjátok mit...!?
Ma reggeli ébredésnél felfedeztem, hogy beszűkült a szókincsem. :(
Na tudjátok mit...!?
Ma reggeli ébredésnél felfedeztem, hogy beszűkült a szókincsem. :(
hétfő, augusztus 3
Women need men like a fish needs a bicycle
Igazából átgondoltam, és az anyámtól kapott hasonló feliratú póló is vicces, dehogy why do women need bicycles, az sokkal viccesebb. Na nem ezért rohangálok mostanában bringával, de elég népszerű jelenség lettem, amit Bercivel vagy Vilivel a hátamon (=akusztikus ill. elektromos hegedák) tekerek a városban.Vicces country nóta
Zenészekkel nem jó ujjat húzni. Simán írnak bosszúnótákat. Émmá csak tudom, már két albumnyi nótám van az asztalfiókban, amiket nem jókedvemben írtam. :)
Ezt ma találtam az üzifalon:
"A történet a következő: egy kanadai gitáros épp egy amerikai turnén volt, mikor is a saját szemével látta, ahogy 3500 dolláros Taylor gitárját a United Airlines csomagrakodói épp a betonra hajítják. A gitár eltört.
Természetesen a cégtől senki nem vállalta magára a felelősséget, és hónapokon át tartó küzdelem után sem sikerült egy deka kártérítést sem kiszedni a United Airlinesból.
Zenészünk ekkor megfenyegette a légitársaságot, hogy írni fog róluk egy dalt, mellyel majd jól bosszút áll. Természetesen jól képen is röhögték: "írjá' rólunk dalt, hülyegyerek..."
Nos, a dolog most ott tart, hogy sok különböző ország rádió és tv adásaiban hallani a dologról, újságok cikkeznek róla, a youtube-on lassan eléri a videó nézettsége a 4 milliót. A United Airlines pedig csak a mai napig kb. 180 millió dolláros veszteséget tudhat be a bosszúálló nótának."
Természetesen a cégtől senki nem vállalta magára a felelősséget, és hónapokon át tartó küzdelem után sem sikerült egy deka kártérítést sem kiszedni a United Airlinesból.
Zenészünk ekkor megfenyegette a légitársaságot, hogy írni fog róluk egy dalt, mellyel majd jól bosszút áll. Természetesen jól képen is röhögték: "írjá' rólunk dalt, hülyegyerek..."
Nos, a dolog most ott tart, hogy sok különböző ország rádió és tv adásaiban hallani a dologról, újságok cikkeznek róla, a youtube-on lassan eléri a videó nézettsége a 4 milliót. A United Airlines pedig csak a mai napig kb. 180 millió dolláros veszteséget tudhat be a bosszúálló nótának."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
