Ott kell kezdenem, hogy idén valahogy nem vártam annyira a Szigetet. Ez hálátlan dolog tőlem, potya hetijegy tulajdonostól, de valahogy egy-két kivételtől eltekintve nem igazán az én ízlésemre faragták a naaagy nemzetközi fellépőket. De tulajdonképpen potya (bár ha jól meggondolom inkább jól megérdemelt) hetijeggyel a napi egy-két ismerős hazai zenekar koncertje is vonzó program.
Tegnap, az első napon ráadásul irtó fontos nap volt, mert aznap éjjel játszottunk a Malacka és a Tahóval. De ne rohanjunk előre.
Kora délután tartottunk egy utolsó próbát (nagyon lelkesen készültünk, három énekes csaj, négy fúvós, az extra élmény kedvéért), utána én elindultam kifelé nagy-nagy HÉVvel (kissé túladagoltam mostanában a Malacka dalszövegeket, egy ideig még nézzétek el nekem az ilyen fárasztó szóvicceket), de vesztemre előtte még bedobtam egy-két palacsintát Nagyinál a Batyin. Hát hagyjuk inkább, hogy milyen csalódásban volt részem, mert csak beárnyékolná itten a többi vidám eseményt.
Kiértem négy előtt valamivel és első utam az MR2 színpadhoz vezetett, ahol már javában készülődött a The Puzzle. Végre egy teljes koncertet végig tudtam hallgatni és nagyon-nagyon tetszett, sőt korábbi emlékfoszlányok alapján egy csomó szövegre is emlékeztem. Ligeti Gyuri meg leintegetett nekem a színpadról, úgyhogy ezúttal sikeresen elkerültük a "jajjúgyseemlékszikrámagyuri-jajjdefuraezatücsökhogynemköszön" problémakört. Mászkáltam még kicsit ide-oda, csak terepfelmérés céljából, aztán hálistennek befutottak a kedvező hírek, mely szerint Szigeten kívül rekedt ismerőseim megcélozták a Kobuci-kertet, így rohantam oda én is. Ezen tervemet, márminthogy szerdán én a saját koncertem előtt kiszökök Kerekes Band-re az Árpád hídhoz már kifejtettem egy nappal korábban a Bótosnak is, akinek elkerekedtek a szemei, és aszonta, hogy "noooooormális vagy, hát pénteken játszanak kint is, minek rohangálnál emiatt?". Hát most már tudok megfelelő indokot mondani rá: azért, mert megéri. Egyrészt például azért, mert "blogger- és zenésztársammal is összefutottam végre", másrészt mert ennyire fergeteges ereszd-el-a-hajam ugrálásban rég volt részem. Bár megígértem, hogy elsősorban fogok tombolni, ebben a felelősségteljes tevékenységemben a koncert második felében megakadályozott két széles vállú fiatalember, de cserébe szerintem kaptak elég véletlen bokánrúgást, úgyhogy úgy kell nekik. (Gergő konkrétan a "nikkelbolha" kifejezést használta a mozgáskultúrámra. Ehe.) Az 1-2-3 húron... az 1-2-3 húron... az 1-2-3 húron, a pókerarcú..., a pókerarcú Doneszkónak már mondtam, de hogy legyenek rá tanúk, most megismétlem, hogy a "közönség nagyon jól reagált, mindenki vidám volt, csak megint a komplexusok..." és hasonló színpadi mosolyszüneteket magyarázó mondatokat többé nem vagyunk hajlandóak komolyan venni. Pókerarcról szó sem volt, Jokerarcról annál inkább, és a vonószőr tépés foggal felülmúlhatatlan színpadi showelem, irigyelem is érte.
Könnyes búcsút kellett ámde vennünk a helyszíntől és a remek társaságtól, mert hát mégiscsak várt a saját koncertem is. Évi barátnémmal visszaevickéltünk a Szigetre és engem kicsit meglegyintett a kétely, hogy hogyan is fogom én kibírni hajnali egytől másfél órán át az újabb kör nikkelbolhaságot, de Duracell-Tücsök ahogy színpad közelébe kerül, azonnal újratöltődik, úgyhogy ezzel nem volt gond. Fergeteges koncert volt, nagyon élveztem. Különösen a döbbent arcokat imádom nézni, mikor a "pihenős" számaimban megjelenek a közönség soraiban pattogva és leesik nekik a tantusz, hogy ez itt mellettük ugyanaz a csaj, aki az előbb még a mikrofonba üvöltött válogatott idióta dalszövegeket. Nagy boldogságomra végre nekem is van bemutatkozós versikém:
Erre már nagyon vágytam, és bár nem négysoros, de most az új koncepció szerint mindenkinek be kellett érnie a tömörített verzióval. Viszont kikerültem a Sziget honlapjának nyitóoldalára, száguldó twitter-riporterünk, Dá jóvoltából. Épp egy fél perccel azelőtt firkált rólam, hogy a nyakába ugrottam volna, így későn észlelte, hogy nem is terepszínű a sapkám:
Koncert után még pont annyi erőm maradt, hogy átvonszoljam magamat (valamint Évit, Andrist és Bencét, akik lelkesen végigrajongták a produkciónkat) a Zagar koncert utolsó számára. Itt inkább nem köszöntem a Ligetinek, mert esélyem sem volt annyira közel jutni a színpadhoz. :) Viszont az A38 sátra messze a legimpozánsabb idén, a sötét ponyvák a hajógyomrot idézik, de egészen kitágul tőlük a tér odabent. Nagyon misztikus élmény.
Ma akkor feküdtem le, mikor a nap felkelt. Még négy nap van hátra. Ihaj-csuhaj!
Tegnap, az első napon ráadásul irtó fontos nap volt, mert aznap éjjel játszottunk a Malacka és a Tahóval. De ne rohanjunk előre.
Kora délután tartottunk egy utolsó próbát (nagyon lelkesen készültünk, három énekes csaj, négy fúvós, az extra élmény kedvéért), utána én elindultam kifelé nagy-nagy HÉVvel (kissé túladagoltam mostanában a Malacka dalszövegeket, egy ideig még nézzétek el nekem az ilyen fárasztó szóvicceket), de vesztemre előtte még bedobtam egy-két palacsintát Nagyinál a Batyin. Hát hagyjuk inkább, hogy milyen csalódásban volt részem, mert csak beárnyékolná itten a többi vidám eseményt.
Kiértem négy előtt valamivel és első utam az MR2 színpadhoz vezetett, ahol már javában készülődött a The Puzzle. Végre egy teljes koncertet végig tudtam hallgatni és nagyon-nagyon tetszett, sőt korábbi emlékfoszlányok alapján egy csomó szövegre is emlékeztem. Ligeti Gyuri meg leintegetett nekem a színpadról, úgyhogy ezúttal sikeresen elkerültük a "jajjúgyseemlékszikrámagyuri-jajjdefuraezatücsökhogynemköszön" problémakört. Mászkáltam még kicsit ide-oda, csak terepfelmérés céljából, aztán hálistennek befutottak a kedvező hírek, mely szerint Szigeten kívül rekedt ismerőseim megcélozták a Kobuci-kertet, így rohantam oda én is. Ezen tervemet, márminthogy szerdán én a saját koncertem előtt kiszökök Kerekes Band-re az Árpád hídhoz már kifejtettem egy nappal korábban a Bótosnak is, akinek elkerekedtek a szemei, és aszonta, hogy "noooooormális vagy, hát pénteken játszanak kint is, minek rohangálnál emiatt?". Hát most már tudok megfelelő indokot mondani rá: azért, mert megéri. Egyrészt például azért, mert "blogger- és zenésztársammal is összefutottam végre", másrészt mert ennyire fergeteges ereszd-el-a-hajam ugrálásban rég volt részem. Bár megígértem, hogy elsősorban fogok tombolni, ebben a felelősségteljes tevékenységemben a koncert második felében megakadályozott két széles vállú fiatalember, de cserébe szerintem kaptak elég véletlen bokánrúgást, úgyhogy úgy kell nekik. (Gergő konkrétan a "nikkelbolha" kifejezést használta a mozgáskultúrámra. Ehe.) Az 1-2-3 húron... az 1-2-3 húron... az 1-2-3 húron, a pókerarcú..., a pókerarcú Doneszkónak már mondtam, de hogy legyenek rá tanúk, most megismétlem, hogy a "közönség nagyon jól reagált, mindenki vidám volt, csak megint a komplexusok..." és hasonló színpadi mosolyszüneteket magyarázó mondatokat többé nem vagyunk hajlandóak komolyan venni. Pókerarcról szó sem volt, Jokerarcról annál inkább, és a vonószőr tépés foggal felülmúlhatatlan színpadi showelem, irigyelem is érte.
Könnyes búcsút kellett ámde vennünk a helyszíntől és a remek társaságtól, mert hát mégiscsak várt a saját koncertem is. Évi barátnémmal visszaevickéltünk a Szigetre és engem kicsit meglegyintett a kétely, hogy hogyan is fogom én kibírni hajnali egytől másfél órán át az újabb kör nikkelbolhaságot, de Duracell-Tücsök ahogy színpad közelébe kerül, azonnal újratöltődik, úgyhogy ezzel nem volt gond. Fergeteges koncert volt, nagyon élveztem. Különösen a döbbent arcokat imádom nézni, mikor a "pihenős" számaimban megjelenek a közönség soraiban pattogva és leesik nekik a tantusz, hogy ez itt mellettük ugyanaz a csaj, aki az előbb még a mikrofonba üvöltött válogatott idióta dalszövegeket. Nagy boldogságomra végre nekem is van bemutatkozós versikém:
Tücsök is a színpadon áll
hegedül és néha vokál
hegedül és néha vokál
Erre már nagyon vágytam, és bár nem négysoros, de most az új koncepció szerint mindenkinek be kellett érnie a tömörített verzióval. Viszont kikerültem a Sziget honlapjának nyitóoldalára, száguldó twitter-riporterünk, Dá jóvoltából. Épp egy fél perccel azelőtt firkált rólam, hogy a nyakába ugrottam volna, így későn észlelte, hogy nem is terepszínű a sapkám:
Koncert után még pont annyi erőm maradt, hogy átvonszoljam magamat (valamint Évit, Andrist és Bencét, akik lelkesen végigrajongták a produkciónkat) a Zagar koncert utolsó számára. Itt inkább nem köszöntem a Ligetinek, mert esélyem sem volt annyira közel jutni a színpadhoz. :) Viszont az A38 sátra messze a legimpozánsabb idén, a sötét ponyvák a hajógyomrot idézik, de egészen kitágul tőlük a tér odabent. Nagyon misztikus élmény.Ma akkor feküdtem le, mikor a nap felkelt. Még négy nap van hátra. Ihaj-csuhaj!
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése