Szinte hihetetlen, hogy egyszer csak felvirradt a várva várt október 11-i nap, sőt mi több, már véget is ért. Nem bírtam elég koránra húzni az órát aznap, a szemeim már a csörgés előtt kipattantak. Pedig nem sokat aludtunk az elmúlt napokban, egyrészt az izgalom miatt, másrészt pedig azért, mert az estékre is jutott bőven szervezési feladat. Pénteken például éjszakai teszkózásra indultunk Virágékkal négyesben, hogy beszerezzük a szükséges étel-ital mennyiséget a backstage-be. Külön fiú és lány csapat rohangált a hatalmas áruházban, különböző küldetésekkel, melyek közül néhány reménytelennek bizonyult. Gondoltátok volna, hogy fogpiszkálót pl. nem árul a teszkó? Vagy ha mégis, akkor valami olyan logikátlan helyen tartják, ahol nem sikerült megtalálnunk. Szombat este-éjjel pedig Mikkemakka Ágnes fedélzeti hegedűs kollegina jött segíteni sütit gyártani.
Jött tehát a vasárnap, és a furcsa félálomban eltöltött éjszaka utáni ébredés. Megreggeliztettem a váratlan fordulatként felbukkanó két Nánási fiút (látogatásuknak garantáltan semmi köze nem volt a két hatalmas tálca süteményhez...), majd indultunk is be Petike kisebbik nagynénjével, Veráékkal a múzeumba. Ritkán töltök tizenhárom órát a munkahelyemen, főleg szokatlan feladatokkal, így hát sejtettem, hogy eseménydús napnak nézek elébe. Csupa új képességre tettem szert: fizettem bútorszállítót, tárgyaltam zongorahangolóval, ellenőriztem színpad- és rendezvényhelyszín-építést, pakoltam nézőteret, ráncigáltam huzatot a VIP pihenő bútorainak párnáira, eregettem lufit a főbejárat lépcsőjéről, cipeltem kiskocsival információs táblát, gyártottam backstage-pass-eket, nyomtattam plakátot, barátkoztam teremőr nénikkel, menedzseltem a cateringet, használtam hajsütővasat az íróasztalomnál, vokáloztam Aiming dalban és próbáltam kottát olvasni könnyben úszó szemekkel. Összességében minden csodásan sikerült, nézőből ugyan örültünk volna többnek, node ebből a szempontból sosem lehetünk elég telhetetlenek.
Nem én voltam itt a lényeg, de a blogomban összegezhetem egocentrikus szempontból az estét: nekem nagyon jó érzés volt,
hogy legfeljebb pici nehézségek merültek fel, de mindent gyorsan megoldottunk,
hogy a kollégák profin és szívvel-lélekkel segítettek mindenben,
hogy láttam, hogy a drága teremőreink is meghatódnak a személyes találkozástól, főleg, hogy tudom, a leglelkesebbek közé tartoznak a múzeumi HajráPetis kupakgyűjtésben
hogy aki nekem ígérte (anyuék, Marcsi, Balázs, Eszter, Etus, Éviék, Frankék és kedves Juhász Előd barátom) az itt volt,
hogy a Varga-Nánási családdal tölthettem egy nagyon szép napot,
de leginkább, hogy amíg zenéltünk fenn a színpadon, Petike az első sorban mosolygott és mosolygott és mosolygott. :)
Jött tehát a vasárnap, és a furcsa félálomban eltöltött éjszaka utáni ébredés. Megreggeliztettem a váratlan fordulatként felbukkanó két Nánási fiút (látogatásuknak garantáltan semmi köze nem volt a két hatalmas tálca süteményhez...), majd indultunk is be Petike kisebbik nagynénjével, Veráékkal a múzeumba. Ritkán töltök tizenhárom órát a munkahelyemen, főleg szokatlan feladatokkal, így hát sejtettem, hogy eseménydús napnak nézek elébe. Csupa új képességre tettem szert: fizettem bútorszállítót, tárgyaltam zongorahangolóval, ellenőriztem színpad- és rendezvényhelyszín-építést, pakoltam nézőteret, ráncigáltam huzatot a VIP pihenő bútorainak párnáira, eregettem lufit a főbejárat lépcsőjéről, cipeltem kiskocsival információs táblát, gyártottam backstage-pass-eket, nyomtattam plakátot, barátkoztam teremőr nénikkel, menedzseltem a cateringet, használtam hajsütővasat az íróasztalomnál, vokáloztam Aiming dalban és próbáltam kottát olvasni könnyben úszó szemekkel. Összességében minden csodásan sikerült, nézőből ugyan örültünk volna többnek, node ebből a szempontból sosem lehetünk elég telhetetlenek.
Nem én voltam itt a lényeg, de a blogomban összegezhetem egocentrikus szempontból az estét: nekem nagyon jó érzés volt,
hogy legfeljebb pici nehézségek merültek fel, de mindent gyorsan megoldottunk,
hogy a kollégák profin és szívvel-lélekkel segítettek mindenben,
hogy láttam, hogy a drága teremőreink is meghatódnak a személyes találkozástól, főleg, hogy tudom, a leglelkesebbek közé tartoznak a múzeumi HajráPetis kupakgyűjtésben
hogy aki nekem ígérte (anyuék, Marcsi, Balázs, Eszter, Etus, Éviék, Frankék és kedves Juhász Előd barátom) az itt volt,
hogy a Varga-Nánási családdal tölthettem egy nagyon szép napot,
de leginkább, hogy amíg zenéltünk fenn a színpadon, Petike az első sorban mosolygott és mosolygott és mosolygott. :)
Bejegyzések
1 megjegyzés:
like.
Megjegyzés küldése