Sziget-köz

Az történt, hogy megelégeltem az itthonülős nyafogást, fogtam egy még olvasatlan Coelho könyvet, derekamra tekertem a barátnőmtől kapott tarka balinéz kendőt és takarítás helyett felpattantam a bringámra. Hosszas dilemma után szereztem némi minimál élelmet (merthogy ne legyen sok, legyen egyszerű, férjen el a táskámban, de ne kenődjön szét benne... sok-sok fontos , körülményes szempont...) és kitekertem a Kopaszi-gátra. Jól tettem.

Odakint minden olyan élénk, minden olyan GYÖNYÖRŰ, mintha nagyítóval néznéd az élet örömeit. Tudom, hogy mesterséges környezet, de isteni puha a gyep, susognak a nyárfalevelek, kecses sirályszárnyak suhannak a csillogó víz felett... a panellakásnál mindenképp természetközelibb.

Csak bámultam a látványt és mosolyogtam és mosolyogtam. Úgy tűnik, hogy a Kopaszi-gáton a megszokottól eltérően működik az idő, és mindig MOST van.

Lássuk be, azért többnyire hajlamos vagyok váltogatni a jövő feletti aggódást a múlton való rágódással. De ott és akkor feltettem magamnak a kérdést, hogy ugyan mi okom aggódni? Mert még nincs meg az új szipi-szupi lakhelyem és mert citromfacsaró állt a szívembe az utóbbi időben? Érdemes ezeken rágódni tényleg? Van-e a fejem felett fedél? (Hááát, elég bizonytalan...) Na jó, de MOST van-e? (Hááát tulajdonképpen igen.) Akkor ez a lényeg. Szeretnek-e? (Jájj.) Nanemá. Azt kérdeztem szeretnek-e? (Jó, igaz, tulajdonképpen igen. Ezt is lehet másfelől közelíteni. Tulajdonképpen sokan és sokféleképp. És van, aki már csak távolról, de annak is jó oka van.) Te szeretsz-e? (Persze.) Nanemá. :) És mi lesz az idióta, irracionális, rózsaszínködös szerelemmel, ami ellen úgy tiltakoztál? (Oké, hát az mégsem olyan rossz dolog, na. Szerelmesnek lenni jó, bár szerintem igazából önzőség. Leginkább magunkról szól, élvezzük a bizsergést, az álmodozást, azt a luxust, hogy bármennyi szépet és jót feltételezhetünk a másikról. Ha azt vesszük, a kölcsönös szerelem csak két ember egoizmusának szerencsés találkozása. :) :) :) ) Megállni!!!! Mi ez a nagy okoskodás? ÉN vagyok itt azért, hogy okoskodjak. Szóval MOST jó? (Őrültség, de jó.) No, akkor üdvözlünk az ÉLŐK között. Mármint az igazán testileg-lelkileg-szellemileg élők között. Ideje vót visszatérni.
És milyen egyedül? (Úgy érted MOST?) Na, látom figyelsz. :) (MOST éppen nagyon jó. Egészen megkedveltem a saját társaságomat.) Hurrá! Akkor most már talán másokat sem kell, hogy frusztráljon, ha jól érzik magukat veled. (Te figyu, amúgy szerintem most sem vagyok teljesen egyedül. És nem erre a dolmányos varjúra értettem, aki rekedtre károgta magát felettem a nyárfán. Bár nagyon vicces jelenség ő is. De most is határozottan az az érzésem, hogy itt ül velem, a Csokidémonnal, a Szőkeciklon meg a Vörösboszorkány és ők is csak mosolyognak, elnézően, fejcsóválva, szívből, mert az utóbbi időben velük együtt tanultam meg nevetni magamon és szeretni juszt is, hogy ilyen vagyok. És most azt fogják mondani, hogy nyááá, Tücsök, de nyálas vagy meg hülye, mikor megyünk már inkább tapas-bárba mojitózni?)

Coelho bácsit meg csak dicsérni tudom, már régóta halogatom, hogy belelapozzak a "Fény harcosának kézkönyvé"-be, de mostanra tökéletes választás volt. Jópár mondatában ismertem magamra és nagyon szórakoztató volt:

"Minden út a harcos szívéhez vezet: gondolkodás nélkül alámerül a szenvedély folyójába, amely gyakran keresztezi útját. Tudja, hogy szabadon választhat, mindig a szíve szerint, ezért döntéseit bátran, önzetlenül és - ha kell - kissé őrülten hozza meg..."

"A fény harcosa néha az ellen harcol, akit szeret. ... Tudja, hogy az állhatatosságnak semmi köze nincs a makacssághoz. A csaták néha annyira elhúzódnak, hogy a harcos elveszti minden erejét és lelkesedését. Ilyenkor eltöpreng: "A túlságosan elhúzódó háború a győztest is tönkreteszi." ... A fény harcosa mindig visszatér a csatamezőre. Nem azért, mert makacs, hanem mert lépést tart az idővel."

"A harcos sokszor furcsán viselkedik. Például munkába menet táncol az utcán, vagy mélyen a szemébe néz egy ismertlennek... A fény harcosa megengedhet magának ilyen őrültségeket."

"A fény harcosa rögtön felismeri az Utat, ahogy elindul. ... Előfordul, hogy éjszaka nincs hol aludnia, máskor álmatlanságtól szenved. "Ez is hozzátartozik" - gondolja ilyenkor. "Én döntöttem úgy, hogy erre jövök." Ebben a mondatban rejlik minden ereje: ő választotta ezt az utat, nincs miért panaszkodnia."

"A harcos nem fél egy kicsit őrültnek lenni, ha kell. Mert sem a harcban, sem a szerelemben nem láthat mindent előre."

És képzeljétek, én, a kicsit őrült, elaludtam, ott kint, a süppedős fűben, a tiritarka balinéz kendőn, a napfényben, az alacsonyan kúszó felhőcskék alatt.

Azért félelmetes, hogy néha pár óra alatt is fényévekre lehet kerülni egy-egy aktuális lelkiállapottól.