Kedd este épp egy Meteorfolk koncertre igyekeztem otthonról. Barna csizma, drapp farmerszoknya, barna felső, drapp sál, drapp kordkabát, vállamon a hegedűtok, kezemben a mikrofonállvány, táskámban a mikrofon (na meg a szexésnyújork könyv), fülemben üvölt valami modern tehenészlány ráhangolódásképpen és várom a villamost...
(Van, hogy néha elbizonytalanodok induláskor, hogy merre is menjek? Busz vagy villamos? Aztán valami láthatatlan erő mindig húz ide vagy oda, mert érzem, hogy valami fontos találkozás/esemény vár az adott útvonalon. Valahogy így történt ez most is.)
Várom a villamost, mikor úgy vállmagasság alól egy pici ezüstös fejecske bukkan elő és kedvesen érdeklődik, hogy hol lesz a muzsikálás? Udvariasan kidugaszoltam a fülemet és igyekeztem megválaszolni a rám zúduló kérdéseket. A legjobban az tetszett, mikor a "milyen zenét játszanak, angyalom?"-ra válaszként eldünnyögtem egy szkeptikus, lusta magyaros "kantri"-t, mondván most aztán majd magyarázkodhatok. Zavartan is pislogott rám a néni, és visszakérdezett újból. Gyorsan rávágtam, hogy "amerikai népzenét", mire ő a legcsodásabb kiejtéssel lelkendezett, hogy nahát, COUNTRY zenét! Na, nesze nekem felsőfokú nyelvvizsga...
Együtt utaztunk pár megállót, ezalatt végig mesélt, hogy ő is hegedült, de jött a háború, és az írógépen zongorázás hasznosabbnak bizonyult... de otthon még meg van a hegedűje, talán majd előveszi... Nagyon bíztattam rá, mondtam, hogy pár hét biztos kell belerázódni, de nehogy megfutamodjon. Kaptam egy mosolygós "jajj-de-sajnálom-hogy-csak-ez-van-nálam" almát és egy "Isten adjon sok örömet a zenélésben" kívánságot ajándékba, aztán kedvesen megszorongatta a kezemet (kicsi puha törékeny keze volt, mint drága boldog nagymamámnak), hipp-hopp leugrott a villamosról és úgy átszaladt a zebrán, mint egy kis zerge. A sarokról még sokáig integetett nekem.
Olyan jó volt, de olyan. Szeretem a kicsi ezüstös angyalkákat.
(Van, hogy néha elbizonytalanodok induláskor, hogy merre is menjek? Busz vagy villamos? Aztán valami láthatatlan erő mindig húz ide vagy oda, mert érzem, hogy valami fontos találkozás/esemény vár az adott útvonalon. Valahogy így történt ez most is.)
Várom a villamost, mikor úgy vállmagasság alól egy pici ezüstös fejecske bukkan elő és kedvesen érdeklődik, hogy hol lesz a muzsikálás? Udvariasan kidugaszoltam a fülemet és igyekeztem megválaszolni a rám zúduló kérdéseket. A legjobban az tetszett, mikor a "milyen zenét játszanak, angyalom?"-ra válaszként eldünnyögtem egy szkeptikus, lusta magyaros "kantri"-t, mondván most aztán majd magyarázkodhatok. Zavartan is pislogott rám a néni, és visszakérdezett újból. Gyorsan rávágtam, hogy "amerikai népzenét", mire ő a legcsodásabb kiejtéssel lelkendezett, hogy nahát, COUNTRY zenét! Na, nesze nekem felsőfokú nyelvvizsga...
Együtt utaztunk pár megállót, ezalatt végig mesélt, hogy ő is hegedült, de jött a háború, és az írógépen zongorázás hasznosabbnak bizonyult... de otthon még meg van a hegedűje, talán majd előveszi... Nagyon bíztattam rá, mondtam, hogy pár hét biztos kell belerázódni, de nehogy megfutamodjon. Kaptam egy mosolygós "jajj-de-sajnálom-hogy-csak-ez-van-nálam" almát és egy "Isten adjon sok örömet a zenélésben" kívánságot ajándékba, aztán kedvesen megszorongatta a kezemet (kicsi puha törékeny keze volt, mint drága boldog nagymamámnak), hipp-hopp leugrott a villamosról és úgy átszaladt a zebrán, mint egy kis zerge. A sarokról még sokáig integetett nekem.
Olyan jó volt, de olyan. Szeretem a kicsi ezüstös angyalkákat.
Bejegyzések
2 megjegyzés:
Ez egy nagyon kedves írás.
Re: "Barna csizma, drapp farmerszoknya, barna felső, drapp sál, drapp kordkabát, vállamon a hegedűtok..."
Look, I'm just a biochemist. Most of the time, I work in a little glass jar and lead a very uneventful life. I drive a Volvo, a beige one. (Nicolas Cage A Szikában [The Rock])
:-)
Megjegyzés küldése