Rám szakadó (írásbeli-)adósság halom

Ez a bejegyzés majdnem eltűnt a süllyesztőben, de még idejében eszembe jutott. :)

Csak rövid nosztalgiázásról van szó, méghozzá húsvét vasárnapi múltba merengésről. Elmentünk kirándulni kicsit, mert gyönyörű szép idő volt, meg amúgy is kellett tankolni és azt miért ne tennénk a Dunakanyarból hazafelé. Ha már egyszer. Elkocsikáztunk egészen Dömösig (így sikerült a "majd valahol megállunk enni valamit Szentendre után" tervet teljesíteni). Dömös arról híres leginkább, hogy a Tücsök ott nyaralt először életében, négy évesen. Apukája akkor még a Volán Zumi Társaságnál dolgozott és az egyik céges nyaralóhely pont ottan volt, a Dunakanyarban. A Volán Zumi arról kapta a nevét, hogy apa nagy zum-zum teherautókat irányított, hogy menjenek ide, meg oda. Meg ha már mennek, akkor már vigyenek magukkal ezt meg azt. A Volán emblémája pedig egyértelműen a parenyica sajtra hasonlított, mely kristálytiszta gyermeki logikát a család nehezen tudta követni, így egy darabig nem értették, hogy milyen zumi-sajtért hisztizik a gyerek a közértben. Azóta megértették, ellenben most már azt nem értik, hogy mi az a parenyica.
A dömösi kikötővel szemben emlekedik egy nagy hegy, amit Remetehegynek hívnak. Van is rajta egy hatalmas remetebarlang-bejárat, ami jól látszik a falu majdnem minden pontjáról. A Tücsök négy évesen azzal nyerte meg az üdülői gyermekrajzversenyt, hogy rajzolt egy hegyet, közepén egy nagy fekete lyukkal, a lyuk mellett pedig egy közelítőleg háromszög testű csacsi álldogál meg egy krumpliember, akiben magát a remetét tisztelhetjük. A remete és a hegy aránya nagyjából egy a háromhoz, de ez senkit nem tántorított el az aranyérem odaítélésében. Később, már olyan hétévesen megértettem, hogy a lokálpatrióta üdülői gyerekprogramszervezőket mindig le lehet venni a lábukról valami helyi nevezetességgel, mert Sopronban is enyém lett a csokitorta, csak mert kivágtam pár szürke papírfecnit, ráragasztottam egy lapra, és ráfogtam, hogy ez a Tűztorony.
A dömösi kikötő puszta említése még így negyed évszázad után is könnyeket csalt anyám szemébe, mert azonnal eszébe jutott, mikor világgámentem. Ez persze így nem igaz, csak neki tűnt úgy, mert először mentem el bulizni a csajokkal anélkül, hogy engedélyt kértem volna rá. A "nagylányok" ugyanis (gondolom lehettek vagy nyolc évesek) futni indultak egy anyuka felügyelete mellett és én úgy döntöttem, hogy csatlakozok. Anyuka ugyan mondta, hogy előbb kéredzkedjek el, de annyi sütnivalóm már volt, hogy valószínűleg nem engednének, úgyhogy bementem, kijöttem és közöltem, hogy minden okés, mehetünk. Fél óra múlva a kikötőben ért utól minket az egyik apuka a Skodájával, mert addigra az egész üdülő engem keresett. Anyám zokogott a viszontlátás örömétől, és eszébe sem jutott, hogy leginkább egy nagy fenekelést érdemelnék. Ellenben Viki, akivel egészen addig sülve-főve együtt voltunk, és aki már felelősségteljes ötéves volt, karakteresen kijelentette az incidens után, hogy ha ilyeneket csinálok, akkor nem lesz a barátnőm. Ez nagyon megrendített, jobban mint a zokogó anyám, ami utólag furcsa, mert anyámat még évekig szinte naponta láttam és azóta is töretlenül tartjuk a kapcsolatot, a Vikivel meg a hazautazás óta nem találkoztunk.

Ha már ott voltunk Dömösön, akkor az evés mellett kicsit tényleg kirándultunk is. Megnéztük a Rám-szakadékot, pontosabban elmentünk a bejáratáig, de akkor forgalmi dugó volt ott a turistákból, hogy visszafordultunk inkább. Végigmenni mondjuk úgyis akkor érdemes, ha nem kell visszajönni a kocsiért és egészen Dobogókőig elsétálhat az ember. Így is jópárszor ugráltuk át a patakot kidőlt fákon és köveken egyensúlyozva, így tudtam meg, hogy nagyon ügyes átkelős-robot-zombi vagyok. Na meg azt is, hogy a tériszonyosok alapvetően nem attól félnek, hogy ők maguk leesnek, hanemhogy úgy megbabonázza őket a szakadék, hogy kihagy az agyuk és véletlenül belelökik a mellettük állót. Életveszélyesek ezek a magyar kanyonok. Főleg, ha körszakállas gitárosokkal kirándul az ember.