Eszem, Gödör, szemgödör

Rég volt ez a kedd, de megírjuk csakazértis. Leginkább mert emléket kell állítanom annak a papírkás rántottának, amit Sanyival alkottunk aznap vacsorára. Én csak nagy szemeket meresztgettem, mikor először meghallottam a papírkás jelzőt (egészen pontosan kartonpapírkás), de aztán szerencsémre csak újhagyma, kaliforniai papírka, sonka és sajt került bele. És nagyon-nagyon finom lett, dacára annak, hogy ragaszkodtunk hozzá, hogy mivel mi találtuk ki és mi vásároltunk be hozzá, ezért mi is készítsük el. Tettük ezt még azon kevés közelharc árán is, amit Petivel kellett folytatnunk a konyhafőnöki cím birtoklásáért.
Aztán irány a Gödör.

Talán nosztalgiából, talán ragaszkodásból, nagyon vártam már a második Jamie Winchester koncertet a Gödörben. Az sem nagyon tántorított el, hogy alig egy hónapja volt az első. Sőt, az sem, hogy elkértek érte 1200 forintot. Sőt, még az sem, hogy lasszóval kellett fogdosni azon ismerőseimet, akik hajlandóak voltak eljönni. Végül is ha már nosztalgiázni vágytam, hát volt mivel: Petivel és Zolival üldögéltünk szűk hármasban egy asztalnál, mintha csak tavaly nyár lett volna. (Istenem, de rég is volt, de szép is volt és mennyi minden történt azóta...) Rajtunk kívül alig lézengett még ott ember, ebből is látszik, hogy tényleg kissé fanatikus vagyok.
Az előzenekar a Propeller Band volt, a nevükkel lépten-nyomon találkozom, valakit elvileg ismerek a bandából valahonnan, valami zenekari fórumról. Most már legalább hallottam is őket, mert azért elég jók a hazai mezőnyben. Van sok magyar nyelvű saját számuk, de azért muszáj kiemelnem a nyitószámot, mert az elég jól állt nekik: Britney Spearstől a Toxic. :)

Jamie-ékkel sem volt semmi baj, teljesen jók, csak még nem ismerjük az új számaikat, én is inkább csak a régiekre pattogtam. (Mondjuk a Snowy, meg az Omegaman elég jók első hallásra is. Meg másodikra is.) Kicsit ők is szomorkodtak a gyér közönségen, de Jamie az optimista hozzáállást választotta és közölte velünk, hogy állati nehéz volt megszerveznie ezt a VIP koncertet, de már unta, hogy mindig mindenhol az a fránya teltház várja...

A másnap reggel elég tanulságos volt. Kedvenc dán lakótársammal rohantam szemészeti vizsgálatra a kórházba, mi úgy tudtunk, hogy telefonon egyeztetett időpontra. A helyszínen kiderült, hogy az időpontunk arra használható, hogy megszerezzük a 15. sorszámot. Eredetileg csak abban akartam segíteni, hogy a rendelőt megtaláljuk gyorsan, mert ez sem egy egyszerű feladat egy magyarul alig értő külföldinek. Leírtam egy papírra és elisméltem jó sokszor, hogy tizenötös, hogy biztosan értse, amikor szólítják. Lelkére kötözgettem a tizennégyeskének, hogy figyeljen rá oda, sőt a nővérkével is konzultáltam, hogy ért-e a doki angolul, de a végén a rengeteg türelmetlen nyugdíjas korú beteg láttán nem mertem otthagyni egyedül. Amúgy is elég frusztráló volt a kék csempés folyosó. Így elüldögéltünk ott pár órát kettesben, ezalatt Leah megtanult ezerig számolni magyarul, és már én is elgügyögök tízig dánul.

En, to, tre, fier, fem, seks, syv, otte, ni, ti. :)