Last night I cannoned into a good blues band

Party megvolt, igazán jól sikerült. Volt helyünk félreeső zugban beszélgetni és borozgatni, és volt tánctér zenekarral ill. később dídzsével ahol lehetett csinálni a hangulatot. Ebben ugyanis nagyon jónak bizonyultunk. A Jack Cannon játszott, akiket még sosem hallottam, de a bőgősüket már (látásból) ismerem az Acousticure zenekarból, akiket meg azért ismerek, mert a mandolinos Pintér Zsoltival (aki a Rackajam-ben is játszik) meg a banjos Kremnitzky Gézával jammeltem a Méta együttes szülinapi buliján, de asszem igaziból mindenkit, beleértve a JC-ből a szájharmonikás Zozót is (csak rá nem emlékszem valamiért) a Kentucky Publixban hallottam először kábé négy éve. Ezzel a bonyolult körmondattal csak azt a Gyarmati Gábor kollegától hallott elméletet szerettem volna szemléltetni, amit tegnap este Casperrel vitattunk meg, mely szerint: "Ez az ország egy nagy zenekar". Állítólag Dánia is elég kicsi ország ahhoz, hogy ugyanez legyen a helyzet ott is.
Node, zene nagyon jó volt, kábé a fele blúz, a többi Jimmy Hendrix, saját ill. kötelező sláger, mint a Sweet Home Alabama. Naná, hogy Tücsök jól érezte magát, táncolt meg énekelt, amiért hálás köszönetet rebegett később a banda énekese és szájharmónikavirtuóza. (Idézném: "megcsináltátok a bulit!... végre egy jó nő!")
Egye fene, ezért kaphatnak egy kis ingyen reklámot: legközelebb feb.11-én játszanak a Szimplában. (Csak aztán nem ütni ki magunkat nagyon, mert azon a héten pénteken végre Waiting For Monday Aiming For Sunday koncert is lesz a Szilvupléban...)
Koncert után még táncikáltunk kicsit a dizsiben, ami izgis volt, ugyanis eleinte pár álldogáló és beszélgető emberen kívül nem volt ottan senki. Mi meg négyen nekiálltunk figurázni, és tíz percen belül egy szardíniáskonzervben éreztem magam. Már egészen elszoktam ettől a party-feelingtől. Pedig micsoda élmény olyan mixekre táncolni, ahol a Grease You're the One That I Want alapjára pakolják rá az RHCP Tell Me Baby énekszólamát... tyűűű...