Ne is mondjátok, tudom, hogy már nagyon hiányoztam mindenkinek. Beleértve engem is.
Nem csak az gyalázat, hogy az ünnepek alatt nem írtam semmit, hanem még az is, hogy teljesen elfelejtettem megünnepelni a blog egyéves születésnapját. Pedig gondoltam, hogy szervezhetnénk egy ilyen író-olvasó találkozót valami kocsmában, mert az olyan menő blogger dolog. Ráadásul majdnem mindenkit meghívhatnék személyesen, mert az olvasók 90%-át ismerem. Plusz jönne még 5% ismeretlen ember, meg 5% olyan ismerős, akiről sosem gondoltam volna, hogy ő is (mikor kiderül egy-egy ilyen, mindig lázasan agyalok, hogy írtam-e az illetőről valami kompromittálót... vagy magamról, amit neki nem kéne tudnia...). Hát lehetne ilyen szép valamit szervezni, de mivel még nem jelent meg semmi írásom, amit dedikálhatnék, ezért megvárjuk a második szülinapot. Persze, ha nagyon szeretnétek egy újévi Tücsökzene-partit, akkor kérek Dától egy adag MH "50 sikeres magyar kis- és középvállalkozás 2008-ban" különszámot, és dedikálom a cikkemet a biotechnológiai cégről. Még úgysem láttam a kiadványt én sem, pedig valamikor decemberben megjelent.
Már csak akkor azt nem tudom, hogy a külföldi olvasókat (min. négyről tudok) mivel engesztelem majd ki?
Az a helyzet, hogy most éppen nagyon takarítanom kéne, mert a hétvégén hazajön a lakótársam, aki ugye nagyon rendes lány, és nem szeretném, ha azonnal levágná, hogy milyen élet zajlott itt... hát ne tudjátok meg, rakkendroll... de majd dióhéjban azért elárulom.
Legyen az, hogy most még kicsit mesélek, mert épp főztem magamnak csoki ízű teát, (amit Marcsitól kaptam karácsonyra) és úgyis várnom kell, míg ázik. Aztán majd porszívózok, aztán majd mesélek még egy kicsit, aztán majd felmosok, és akkor majd megint mesélek egy kicsit. Rendben?
No akkor. Egy rövidet. Ez még karácsony előtt történt, az utolsó munkanapon. Az utolsó munkanap nem akart véget érni, még úgysem, hogy három körül már nagyjából az összes kollegám elbúcsúzott és elvonult a jól megérdemelt pihenőheteinket élvezni. Csak aztán kaptam még pár (x= sok) telefont, hogy próbáljuk már még ezt vagy azt, és csodák csodájára minden ilyet el tudtam intézni, pedig pénteken négy után máskor kihal az összes intézmény, akikkel dolgom lehet. De így legalább nagyon elégedetten távoztam valamikor fél hat magasságában, de az is lehet, hogy volt az már fél hét is. Lényeg, hogy ugye nem volt nálam bérlet (lsd. lentebb) és ezért sűrű elnézést kértem egyik kedves kolleganőmtől, akivel épp egymásba botlottunk a kapuban, amiért most nem tartok vele a földalattin. Erre előkapott egy utsó darab menetjegyet a tárcájából, és nekem ajándékozta, hogy ez legyen a jegyem a boldogságba. Nagyon meghatódva megköszöntem, és kilyukasztottam. És most robogok a célállomás felé.
(Nabakker, ez most jó erős tea lett... de finom.)
Nem csak az gyalázat, hogy az ünnepek alatt nem írtam semmit, hanem még az is, hogy teljesen elfelejtettem megünnepelni a blog egyéves születésnapját. Pedig gondoltam, hogy szervezhetnénk egy ilyen író-olvasó találkozót valami kocsmában, mert az olyan menő blogger dolog. Ráadásul majdnem mindenkit meghívhatnék személyesen, mert az olvasók 90%-át ismerem. Plusz jönne még 5% ismeretlen ember, meg 5% olyan ismerős, akiről sosem gondoltam volna, hogy ő is (mikor kiderül egy-egy ilyen, mindig lázasan agyalok, hogy írtam-e az illetőről valami kompromittálót... vagy magamról, amit neki nem kéne tudnia...). Hát lehetne ilyen szép valamit szervezni, de mivel még nem jelent meg semmi írásom, amit dedikálhatnék, ezért megvárjuk a második szülinapot. Persze, ha nagyon szeretnétek egy újévi Tücsökzene-partit, akkor kérek Dától egy adag MH "50 sikeres magyar kis- és középvállalkozás 2008-ban" különszámot, és dedikálom a cikkemet a biotechnológiai cégről. Még úgysem láttam a kiadványt én sem, pedig valamikor decemberben megjelent.
Már csak akkor azt nem tudom, hogy a külföldi olvasókat (min. négyről tudok) mivel engesztelem majd ki?
Az a helyzet, hogy most éppen nagyon takarítanom kéne, mert a hétvégén hazajön a lakótársam, aki ugye nagyon rendes lány, és nem szeretném, ha azonnal levágná, hogy milyen élet zajlott itt... hát ne tudjátok meg, rakkendroll... de majd dióhéjban azért elárulom.
Legyen az, hogy most még kicsit mesélek, mert épp főztem magamnak csoki ízű teát, (amit Marcsitól kaptam karácsonyra) és úgyis várnom kell, míg ázik. Aztán majd porszívózok, aztán majd mesélek még egy kicsit, aztán majd felmosok, és akkor majd megint mesélek egy kicsit. Rendben?
No akkor. Egy rövidet. Ez még karácsony előtt történt, az utolsó munkanapon. Az utolsó munkanap nem akart véget érni, még úgysem, hogy három körül már nagyjából az összes kollegám elbúcsúzott és elvonult a jól megérdemelt pihenőheteinket élvezni. Csak aztán kaptam még pár (x= sok) telefont, hogy próbáljuk már még ezt vagy azt, és csodák csodájára minden ilyet el tudtam intézni, pedig pénteken négy után máskor kihal az összes intézmény, akikkel dolgom lehet. De így legalább nagyon elégedetten távoztam valamikor fél hat magasságában, de az is lehet, hogy volt az már fél hét is. Lényeg, hogy ugye nem volt nálam bérlet (lsd. lentebb) és ezért sűrű elnézést kértem egyik kedves kolleganőmtől, akivel épp egymásba botlottunk a kapuban, amiért most nem tartok vele a földalattin. Erre előkapott egy utsó darab menetjegyet a tárcájából, és nekem ajándékozta, hogy ez legyen a jegyem a boldogságba. Nagyon meghatódva megköszöntem, és kilyukasztottam. És most robogok a célállomás felé.
(Nabakker, ez most jó erős tea lett... de finom.)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése