Utsó munkanap

Elég nyugi van, így utsó nap itt bent. Hihetetlen módon kapkodás nélkül el lehet intézni a legreménytelenebbnek tűnő dolgokat is, úgysmint elérni személyesen! egy osztrák múzeumigazgatót, faxszámot szerezni egy olasz! gyűjteményigazgatóhoz, kijavíttatni! egy sűrgős! sajtó!cikket a főnökkel!... Mindemellett még egy isteni rumos-narancsos-fahéjas teát is el tudtam kortyolgatni, amelynek receptjét ma találtam fel. Nagyon egyszerű, kétféle filtert kell áztatni bele. Tyű!
Nem ezt vártam ettől a naptól, ezért is vagyok ennyire elégedett vele. Sikerült későn kelni, plusz még a bérletemet is a másik táskámban hagytam a kapkodásban, úgyhogy kerülő úton slisszoltam be a Hősök teréig. Jajj, meg még de szomorú voltam! :(
Merhogy. Tegnap sokáig dolgoztunk, aztán rohantam a Vörösmarty térre, fülbevaló-adagért, meg vettem olyan kis helyes kék színű, fehér pöttyös mézescsuprot mézcsurgatóval, ami Leának nagyon tetszett. Utána szaladás tovább, éjjeli teszkó-projekt Petivel, Timivel és Zolival. Egy élmény volt, csak kár, hogy nem kaptam olyan ágy fölé lógatható zenélős kütyüt az unokaöcsémnek, amit akartam venni. De vettem pl. gyöngyhagymát, mogyorós-csokis tejpudingot, meg olivás kekszet (tipikus hipermarket jelenség: nincs egyikre sem szükség, csak szembejöttek), meg Bencusnak űrhajós baby body-t (Peti szerint ez morbid, hogy ilyen felirattal árulnak valamit), meg Esztibabának is valamit, amit nem írok le, mert még elolvassa az apukája előre, és akkor már nem olyan poén. Így viszont már van még egy okom gyorsan elmenni babalátogatóba. (Viszem Marcsit is! :) )
Chilly-t nem vettem, pedig nagyon tetszett. Chilly egy hatalmas gombóc plüss-pingvin, amivel el van árasztva a játékosztály. Van neki színes csíkos sapija, meg egy hal a zsebében. És nagyon jó ölelgetni. Majnem sírtam, hogy ott kellett hagyni.
Aztán mikor hazaértem éjjel fél kettőkor, akkor meg tényleg. Merthogy otthon várt egy kis sárga cetli (ilyen ragadós post-it-ekkel szoktunk kommunikálni), körbepakolva csokikkal és egyéb felbontott szárazélelmiszerrel, hogy merry christmas, és hogy legyek kedves minden maradék kaját megenni a hűtőből, meg a gyümölcstálcáról. Teljesen abban a hitben voltam, hogy pénteken még lesz alkalmam jól megölelgetni Leát, mielőtt hazautazik az ünnepekre, de így magamra maradtam a könnyes búcsúval. Hirtelen olyan kietlen lett a lakás, üresen tátong a gondosan kicentizve kettéosztott fürdőszoba polc és az előszobai akasztó fele. Szipogva hívtam fel Petit, és elhüppögtem neki a bánatomat, de rögtön nagyon kedvesen megnyugtatott, hogy minden rendben, és főleg a kaják miatt ne aggódjak.
Küldtem reggel nagy érzelgős esemest, hogy nagyon sajnálom, hogy így alakult, és itthon várja az ajándéka majd, és ő az egyik legjobb dolog az idei évben, és kaptam rá érzelgős választ, hogy jajj ő is nagyon, és szörnyű, hogy mindketten ilyen elfoglaltak vagyunk mindig, és én vagyok a legjobbfej, és nagyon szerencsés, hogy velem lakhat és majd hoz nekem dán gumicukrot. (A jó dolog, Lakrids névre hallgat dánul - sose találnátok ki a kiejtését -, angolul liquorice, azaz medvecukor.) Legalábbis remélem, hogy arra célzott, mert annak örülnék. Főleg, ha színes, és mindenféle ízű. Mondjuk citromos.
Hát ezt bírom a Leában nagyon, hogy első pillanattól rajongunk egymásért, mindeddig csak előnyeit sikerült felfedeznünk a társbérletnek: sosem balhézik velem; örül, ha főzök, és nem reklamál, hogy miért csak ilyen ritkán; nem szakadunk meg a takarításban, mert beosztjuk szépen, és mindig rend van és tisztaság; és tele van a lakás jókedvvel és szeretettel.
Meg nem nyúz állandóan, hogy miért nincs már egy normális pasim, legfeljebb néha kicsit aggódva ráncolja a homlokát a kimerítő és szeleburdi életvitelemet szemlélve, és csendben példát mutat a harmonikus párkapcsolatból. Lehet, hogy jövőre én is Koppenhágában keresek állást, hátha akad ott egy olyan tündéri magyar srác, mint amilyen dánt ő talált itt Budapesten.