vasárnap, december 7

Good bye, Marie LaSalle!


"What came first, the music or the misery? People worry about kids playing with guns, or watching violent videos, that some sort of culture of violence will take them over. Nobody worries about kids listening to thousands, literally thousands of songs about heartbreak, rejection, pain, misery and loss. Did I listen to pop music because I was miserable? Or was I miserable because I listened to pop music?"

Végiglapoztam az egész High Fidelity-t Nick Hornby-tól, de nem találtam meg ezt a részt. A film viszont ezzel a gondolatmenettel kezdődik, úgyhogy most onnan idézek. Nemrégiben úgy döntöttem, hogy a laza mozdulattal a földalatti padlójára ejtett és ezáltal ramaty állapotban leledző discman helyett ideje felavatni a dobozából eddig elő sem vett mp4 lejátszót és lelkesen telepakoltam első körben azokkal a country dalokkal, amiket tudnom kell. Az mp4 kütyü megvan egy ideje, de tekintve, hogy ez volt az egyetlen dolog, amiről megfeledkeztem a költözés során, nem nagyon reménykedtem, hogy viszontlátom. De megérkezett, néhány furcsa egyéb tárgy kíséretében (a fél pár zoknimért még hálás vagyok, de a 42-es férfizoknit nem tudtam mire vélni, sem a felfújatlan focilabdát... de majd megkapja Bence, előbb utóbb mindkettőhöz felnő). Csütörtök reggel aztán gondoltam végre bővítem a repertoárt. Biztos a szerda este ihlette a gondolatot: az Instantban voltunk, ahol csíkos fényben úszó halak lógnak a plafonról, és Peti hosszas csillagászati előadásától (az van, hogy a világegyetem végtelen és ezért minden végtelenszer létrejön és mi is végtelen számban ülünk a végtelen számban létező kocsmában... ááhrrgh, hát NEM ÉRTITEK ezt ti csajok!!) és a vízizű rosétól, amit egy félreértés miatt duplán fizettem ki, még éjjel is csillagokat láttam...
Szóval reggel kellett a sok jó zene, ezért szinkronizáltam (ezt így kell szépen mondani) három egész Jamie Winchester albumot a kütyüre, meg még néhány extra koncertfelvételt. Ennyi dalt felesleges volt feltölteni, kábé hármat hallgattam két napig oda-vissza. Sikerült ugyanis valahogy egymás mellé illeszteni a He didn't love you enough és a Finally c. két akusztikus dalot, amiket azért is naon szeretek, mert hallás után sikerült megtanulnom a gitárot benne. Na jó, még nem 100%-os egyik sem, de már felismerhető. A két lírai, belehalós dal közé ékelődött a One Way to Heaven koncertverziója, ami meg tyű de dögös és kegyetlen, annyira, hogy úgy megyek az utcán tőle, mint egy tank... szegény Pergeren is majdnem átgázoltam pénteken. Állítólag úgy átnéztem rajta, hogy egy saroknyit kullogott csendben a nyomomban az utca túloldalán és inkább türelmesen megvárta, míg észreveszem magamtól. Elnézését kérem a Művész úrnak mégeccer.

Hát így ugrott be a nikkhornbi, hogy most akkor hogy is van ez? Ha imádom Jamiet, mert olyan szépen tudja megfogalmazni, hogy: the fruit that's forbidden is sweetest when hidden away from the eyes of the world / nothing is ever the way that it seems betweeen a boy and a girl
akkor ezt is kapom?

Vagy vegyük csak a saját dalaimat: azért írtam őket, mert épp valamilyen hangulatban voltam. De ha még most is a tavalyi Marie LaSalle c. nótám a kedvencem (N.B: ez a dalcím is a hájfidelitiből származik), akkor nem esek-e bele a saját csapdámba?

Marie LaSalle, just play your guitar
Forget your freedom, your gift is a tie
Drown all your dreams into song themes
You're just an artist, nothing is what it seems

Marie LaSalle, you have to wander a while
You can't settle down, you were born to fly
No ordinary days, can't stay in one place
Don't sigh for rest, your life is a race

Forget your dreams 'bout findng the One
Forget the Home to where you belong
You're married to music
Just compose The Perfect Song


Értitek? Hogyan függetleníthetem magam attól az embertől, aki tavaly voltam, amikor életem legnagyobb csalódása ért anno azáltal, hogy a legjobb barátomról és életem legnagyobb szerelméről kiderült, hogy vagy nem a legjobb barátom, vagy nem életem legnagyobb szerelme, bármennyire is vonzó ez a kombináció? Hogy ne legyek én Marie, aki egy elérhetetlen álom, és fene a pofáját, ha kiderül róla, hogy mégsem elérhetetlen?
(Hoppá, az előbb úgy oldottam meg egy szerkesztési problémát, hogy átírtam a html kódot. Bocs, de most baromi büszke vagyok magamra.)
A dalok olyanok kicsit, mintha szülnél egy rakat gyereket. Valaki elveti az ötlet-magot, ami ott fogan meg benned, belőled van, te építed fel. Megszülöd, tehát már nem a részed, mégis örökre hozzád tartozik és nehéz elengedni a saját útján. Pedig saját életük van. Én mindig úgy éreztem, hogy csak egy misztikus csatorna vagyok, akit megtaláltak maguknak.
Folyt. köv. este, Spájzzal, a karaoke felrúgandó szabályaival, úúúbébbivel és Kozma Orsi koncertbeszámolóval.

6 megjegyzés:

Névtelen írta...

Inkább tessék elkezdeni készülni a márciusi félmaratonodra. Az jót fog tenni. Mármint a felkészülés. Meg a félmaraton is. :)
Ja és még idén táncolunk. És megpróbálom szilveszterkor most nem megkérni a kezed. :)

etus

Bogi írta...

Te csak ne erőlködj, tudom milyen nehezen áll ellen egy pasi a kísértésnek. Majd leszek én az okos, és jól nem mondok igent jövőre sem. :)

Névtelen írta...

Azt hiszem ez mindkettőnk nagy szerencséje. :)

etus

Névtelen írta...

A "4. Charlie Nicholson (1977-1979)" szakaszban van, a második felében. (Nem olvasok Hornby-t, csak rákerestem - kell a PDF?)

Bogi írta...

Köszi Kofa! A "Then..." részbe bele se néztem. :)

Névtelen írta...

Kofa normális kapcsolatban él, ezért nem olvas Nick Hornbyt. Ezzel ellentétben Tücsi és Etus ... :D