Ahol egy ajtó bezárul, ott kinyílik.. egy ablak...

Újabb megerősítést nyert a korábbi megállapításom, mely szerint az íráshoz nem kell tehetség meg fantázia. Mindössze jól megválogatott baráti körre van szükség. Akkor mindig történik valami izgalmas, ami minden képzeletet felülmúl.

Tegnapra egy nyugis-lazulós estét terveztem magamnak. Direkt nem azt írtam, hogy átlagosat, mert nagyon is különleges estéről volt szó: Leával végre közös programunk volt. Ezt olyan másfél hónapja tervezgetjük, csak mindig jövő időben beszéltünk róla, de aztán Leah a zűrös heteim kellős közepén közölte, hogy idén már csak karácsonyig tartózkodik az országban, szóval gyorsan fixáljunk le egy napot, és - ezt széles kézmozdulatokkal és gesztikulációval kísérve adta elő a konyhánk közepén - menjünk VALAHOVA, MI, KETTEN, EL!
A tökéletes programnak az tűnt, hogy irány a Vörösmarty tér, karácsonyi kézműves vásár, forralt boros stand! Akartam venni néhány újabb pár fülbevalót is, mert a héten tömegestül hullottak el a drágáim, jelezvén, hogy beköszöntött a téli pulcsi-le-föl-ráncigálós, sálba-akadós időszak. Már nem könnyezek meg minden egyes darabot, mert most pont könnyen pótolhatóak, kivéve egy madárkát, amit Prágában kaptam, miatta nagyon fáj a szívem... :( De már kisütöttem, hogy veszek majd ilyen kis műanyag bizbaszt, amit hátulról kell ráhúzni a kampóra, megelőzvén a hasonló baleseteket. Nagyon gyorsan rájövök a logikus megoldásokra, ugye?
A fülbevalós már jól bezárt, mire odaértünk, de sétáltunk egy jót, ittunk bort és méltóságteljesen szétáztunk. Nekem még sapkám se volt, ezért felpróbáltam egy csomó mindenféle színű kötött, nemez, posztó, batikolt sapit-kalapot-fejfedőt, de se a "this is very cuuute!!!", se a "well, this may be a little too big..." verziók nem jöttek be igazán. A kapucni sokkal hasznosabb találmány.
Vagy kell egy kocsi. Ha az ember kocsival jár, akkor pl. nem kell féltenie a frissen zselézett frizuráját. Persze még mindig fennáll a veszélye annak, hogy oldalról bever az eső az ablak irányából... Ha tegnap este negyed tíz után valaki látott egy tündér kicsi fehér Opelt az Andrássyn, melyet az anyósülés felől egy fekete ernyő határolt, az remélem rögtön ránk gondolt. Ki mással eshetne meg, hogy Melinda-köszöntés címszóval elindul ötösben egy kis kedd-esti bulizgatásra, majd váratlanul leesik a kocsiablaka... Hogy az én barátaimról van szó, az rögtön kiderül Zoli első reakciójából: "Navazze, lesz mit írni a blogba!"
Pedig akkor még nem is sejtette, hogy majdnem három órán keresztül tanulmányozhatja és bütykölheti az elektromos ablakemelőrendszert egy kellemesen lepukkant belvárosi benzinkúton. Szegény Timi és Meli viszonylag rövid ideig szórakoztak jól a sztorin, aztán kezdtek fázni és belehalni kissé az unalomba. Zoli ügyesen rájött a visszaszerelési folyamat logikájára, de miután néhányszor kockáztatták Petivel egymás gitáros ujjainak épségét és hiteles ezermester pasik módjára küldözgették el egymást - szép német kifejezéssel élve - a borsföldekre (tessék Etus, tanuljál újat: jmd ins Pfefferland wünschen) végül is feladta és inkább elvitte a csajokat palacsintázni. Addigra már én is könyékig olajos voltam, mert olyan nincs, hogy apjalánya Tücsök kimaradjon egy ekkora kihívásból. I like challenge, mint tudjuk. Mindenféle területen. Szóval kitartottam, míg találtunk egy átmenetileg biztonságos megoldást Petivel, aztán levakartuk magunkról a rengeteg fekete koszt (még mindig nem értem, hogy a fehér garbóm hogy úszta meg a műveletet épségben) és rohantunk forró teáért és csirkés-tejfölös paliért mi is. Ma nehezen találtam a helyem itt az irodában, se egy csillag-csavarhúzó, se villódzó elakadásjelző fények...