Akinek ma magától is összeszorul a torka, az most azonnal zárja be ezt az oldalt és váltson mondjuk a csakjohirek.hu-ra. Ez ugyanis most arról szól, hogy miért is bőgtem végig az éjszakát.
Nem aludtam jól, és ez már csak egy őszinte blog marad.
Írhatnék most a sok vidámságról is, lenne miről, hajajajj! Például, hogy hosszú idők legjobb péntek estéjét töltöttük a Spázjban ("intenzívek voltunk, mint disznó" - ez lett az est mottója, bár eredetileg bóknak indult). Jól sikerült a tegnapi családi szülinapi ebéd is, meg az esti nagytársaságos palacsintaparti. Vállon veregethetjük magunkat, fincsit főztünk a csajokkal, és Peti konyhája is egyben maradt. Nagyjából. A rögtönzött házi élőzenés karaokeparti is szép emlék lesz. Végre a lakótársamat is megismerte mindenki, és együtt adhattuk elő a nagy sztorit, hogy hogyan is sikerült összeköltöznünk. Most nem érzelgősködnék ezen, de az egyik legjobb döntésem volt, hogy anno tárcsáztam a számát. Ha már mennem kellett, a legjobb helyre jöttem.
Most, hogy picit ezeket felidéztem, már jobb kicsit. Valahogy tegnap éjjel kicsit összegyűltek a felhők, és aztán megállíthatatlanul szakadt belőlük az eső, míg a cseppek egyenletes koppanása álomba nem ringatott. Nem emlékszem pontosan az álmokra, de elég sokszor ébredtem fel, és mindig azt éreztem, hogy valami nagyon megnyugtató gondolat forgott a fejemben öntudatlanul. Egy ideje már kialakult bennem az a jóleső alapérzet, hogy legyen bármi, mindig körülölel egy puha réteg, ami megóv a nagyobb esésektől és csalódásoktól. Csak úgy látszik azt még tanulnom kell, hogy attól még, hogy úgyis puhára esem, nem érdemes kőből lenni. Ahogy egy kapcsolatban eddig nehéznek bizonyult számomra megtalálni az egyensúlyt az idomulás és az önmegvalósítás között, mert hol túl alkalmazkodó lettem, hol túl független, úgy most a függetlenség okoz kihívást, hogy mennyire is legyek a belevaló, csak a saját belső harmóniájára figyelő, kicsattanó jókedvű energiabomba, és mennyire merjem bevallani magamnak, hogy bizony egy kis idomulás, egy kis valakihez való kapcsolódás mégiscsak van olyan fontos, mint a mindennapi kenyerünk. Akkora szerencsém van, hogy van a közelemben valaki, aki már másodszor kólintott fejbe életem során és értette meg velem, hogy egy-egy kedves szó, egy ölelés mennyire sokat adhat, és mennyire nem éri meg bezárkózni és elzárkózni ezek elől. Hogy nézne már ki egy tüskés tücsök?
Egy Schmidt Vera dal jutott eszembe, azt hiszem ez segített kikönnyezni magamból a keserűbb gondolatokat:
"Tudod... / a hajnalért megküzd a Nap / a Föld az új tavaszért. / Kedvesed a csókodért / mikor végre hazaérsz. / Az élet, a hallálal / a szíved ha valami fáj / hogy tovább szeress, ha bántottak / mikor végleg bezárnál."
S ha már az élet és halál küzdelménél tartunk: hiszem, hogy csak élet van. Tudom, hogy nem veszítünk el soha senkit örökre, hogy annak a puhaságnak körülöttem pont ez az üzenete, hogy minden él, és mindig minden élni fog. Te is, drága Nagyapó, aki pont ezen a napon hagytál itt minket két éve. Akkor értettem meg, hogy nem néztem soha eléggé a legszigorúbb nagyszülő álca mögé, mikor hirtelen egy hatalmas szeretet-űr keletkezett körülöttem. Senki nem tud úgy gyerekkori sztorikat mesélni rólunk, Bogóról és Micurról, mint Te. Csak az a sok-sok óra magányod a műhelyben, az maradt itt velünk: bababútor, gyerekbútor, hintaló, igazi királylányokhoz méltó fésülködőasztalka, íróasztal, könyvespolc, franciaágy (ugye nem haragszol, hogy azt átengedtem a hugiéknak?), nem is sorolom tovább. Nem pazarlom a vizet és az áramot, tisztelem a fát és a szőlőtőkét, és a fülembe csengenek a kedvenc elfütyörészett nótáid - de nem is ez a fontos ugye? Te már csak mosolyogsz azon is, hogy mennyit bosszankodtál a parlamenti tudósításokon. "Hogy a rosseb egye meg!"
Most nem miattad sírtam, ne aggódj. Látod, most is attól mosolygok már, mert eszembe jutottál.
Nem aludtam jól, és ez már csak egy őszinte blog marad.
Írhatnék most a sok vidámságról is, lenne miről, hajajajj! Például, hogy hosszú idők legjobb péntek estéjét töltöttük a Spázjban ("intenzívek voltunk, mint disznó" - ez lett az est mottója, bár eredetileg bóknak indult). Jól sikerült a tegnapi családi szülinapi ebéd is, meg az esti nagytársaságos palacsintaparti. Vállon veregethetjük magunkat, fincsit főztünk a csajokkal, és Peti konyhája is egyben maradt. Nagyjából. A rögtönzött házi élőzenés karaokeparti is szép emlék lesz. Végre a lakótársamat is megismerte mindenki, és együtt adhattuk elő a nagy sztorit, hogy hogyan is sikerült összeköltöznünk. Most nem érzelgősködnék ezen, de az egyik legjobb döntésem volt, hogy anno tárcsáztam a számát. Ha már mennem kellett, a legjobb helyre jöttem.
Most, hogy picit ezeket felidéztem, már jobb kicsit. Valahogy tegnap éjjel kicsit összegyűltek a felhők, és aztán megállíthatatlanul szakadt belőlük az eső, míg a cseppek egyenletes koppanása álomba nem ringatott. Nem emlékszem pontosan az álmokra, de elég sokszor ébredtem fel, és mindig azt éreztem, hogy valami nagyon megnyugtató gondolat forgott a fejemben öntudatlanul. Egy ideje már kialakult bennem az a jóleső alapérzet, hogy legyen bármi, mindig körülölel egy puha réteg, ami megóv a nagyobb esésektől és csalódásoktól. Csak úgy látszik azt még tanulnom kell, hogy attól még, hogy úgyis puhára esem, nem érdemes kőből lenni. Ahogy egy kapcsolatban eddig nehéznek bizonyult számomra megtalálni az egyensúlyt az idomulás és az önmegvalósítás között, mert hol túl alkalmazkodó lettem, hol túl független, úgy most a függetlenség okoz kihívást, hogy mennyire is legyek a belevaló, csak a saját belső harmóniájára figyelő, kicsattanó jókedvű energiabomba, és mennyire merjem bevallani magamnak, hogy bizony egy kis idomulás, egy kis valakihez való kapcsolódás mégiscsak van olyan fontos, mint a mindennapi kenyerünk. Akkora szerencsém van, hogy van a közelemben valaki, aki már másodszor kólintott fejbe életem során és értette meg velem, hogy egy-egy kedves szó, egy ölelés mennyire sokat adhat, és mennyire nem éri meg bezárkózni és elzárkózni ezek elől. Hogy nézne már ki egy tüskés tücsök?
Egy Schmidt Vera dal jutott eszembe, azt hiszem ez segített kikönnyezni magamból a keserűbb gondolatokat:
"Tudod... / a hajnalért megküzd a Nap / a Föld az új tavaszért. / Kedvesed a csókodért / mikor végre hazaérsz. / Az élet, a hallálal / a szíved ha valami fáj / hogy tovább szeress, ha bántottak / mikor végleg bezárnál."
S ha már az élet és halál küzdelménél tartunk: hiszem, hogy csak élet van. Tudom, hogy nem veszítünk el soha senkit örökre, hogy annak a puhaságnak körülöttem pont ez az üzenete, hogy minden él, és mindig minden élni fog. Te is, drága Nagyapó, aki pont ezen a napon hagytál itt minket két éve. Akkor értettem meg, hogy nem néztem soha eléggé a legszigorúbb nagyszülő álca mögé, mikor hirtelen egy hatalmas szeretet-űr keletkezett körülöttem. Senki nem tud úgy gyerekkori sztorikat mesélni rólunk, Bogóról és Micurról, mint Te. Csak az a sok-sok óra magányod a műhelyben, az maradt itt velünk: bababútor, gyerekbútor, hintaló, igazi királylányokhoz méltó fésülködőasztalka, íróasztal, könyvespolc, franciaágy (ugye nem haragszol, hogy azt átengedtem a hugiéknak?), nem is sorolom tovább. Nem pazarlom a vizet és az áramot, tisztelem a fát és a szőlőtőkét, és a fülembe csengenek a kedvenc elfütyörészett nótáid - de nem is ez a fontos ugye? Te már csak mosolyogsz azon is, hogy mennyit bosszankodtál a parlamenti tudósításokon. "Hogy a rosseb egye meg!"
Most nem miattad sírtam, ne aggódj. Látod, most is attól mosolygok már, mert eszembe jutottál.
1 megjegyzés:
A fenéket sírunk! Inkább nevess rajtam. Én is azt teszem. :)
etus
Megjegyzés küldése