kedd, szeptember 23

Ki korán kel, azzal madarat lehet fogatni

Mostanában olyan állóvíz van, vagy vihar előtti csend, vagy feszült várakozás... én hallom is a dobpergést, de még artista-énem nem készült fel a duplaszaltós halálugrásra, úgyhogy aktualitások helyett egy múltbeli sztorival foglak titeket szórakoztatni.
Ez életem legcikisebb - de egyben egyik legkedvesebb - sztorija, és tegnap jutott eszembe német óra után. Szerveződött ugyanis egy kicsike csoport a múlt félévi vizsga-előkészítő csoportunkból. Mindannyiunknak (ez kb. 4-5 fő) sikerült a vizsga, de tisztában vagyunk vele, hogy még csak kapizsgáljuk a német nyelv rejtelmes világát. Tegnap címert kellett rajzolnunk magunknak, aztán a többiek kitalálták a rajzok alapján, hogy milyen fontos dolgok vannak az életünkben. Én rajzoltam jó nagy violinkulcsot (kb ez uralta a centrális mezőt), meg hegedűt, gitárt, hegedülő tücsköt, táncoló ír kislányt, virágot, madarat, kémcsövet (ez utóbbi három a végzettségemmel függ össze) és egy múzeumot. Hazafelé még csacsogtunk a csajokkal, szóba kerültek az egyetemi évek, meg a madarászós emlékeim, és akkor elmeséltem nekik ezt...

Történt vala, még ELTE tétékás koromban, hogy állatrendszertan gyakvezetőnek kaptam egy megszállott madarászt, akinek véletlenül a Boglárka volt a kedvenc női neve, úgyhogy onnantól, hogy egyszer gyanútlanul fel mertem tenni egy ártatlan kérdést a Dunán telelő sirályok személyi azonosságát illetően, nem volt menekvés: mennem kellett madarászni. Ezt akkor egy cseppet sem bántam: a madarakhoz és a terepmunkához is elég nagy affinitásom volt. A madarászás úgy működik, hogy van néhány komolyabb gyűrűző hely az országban ahová a vizsgázott gyűrűzők járnak, lehetőleg minden szabad percüket erre áldozva. A mi kis csapatunkkal Ócsára jártunk, ha csak egy napunk volt, és a kiskunsági Kolon-tóra, ha mondjuk egy egész hétvégénk. A madarak korán kelnek, ezért a madarászok is. Ötkor már a háló mellett kell állni, ehhez nekem negyed öt tájban már a Gyömrői út mellett kellett állnom, hogy aztán egy "Kék Villám" nevezetű Skodával lepöföghessek a helyszínre. (Kék Villámnak az volt a nagy előnye, hogy rikító színe miatt bárhol ott lehetett hagyni az Alföldön, tökéletes tájékozódási pontként szolgált kilométerekről is.) Hozzászoktam tehát alaposan a hétvégi koránkelésekhez. Majdan jött a nyár, és készültünk a "Nagy Átfogás" fedőnevű projekre. Ezt a nevet így utólag még kreatívabbnak értékelem, mert akkoriban még nem voltak divatban a valóságsók. A projekt lényege az volt, hogy két héten keresztül a Kolon-tavi Madárvártától kiindulva a tavon áthúzódó kb. 1,5 km-es gáton végig felállítjuk a hálóinkat, egészen a túlpartig, ezáltal léprecsalva az összes nádason áthúzó madarat. Ez ökológiai szempontból nagyon érdekes vállalkozás volt, lehetett elemezgetni, hogy milyen arányban vannak jelen a különböző nádi madárfajok, melyik szakaszon fordulnak elő inkább, milyen a koreloszlás, milyen a fizikai állapotuk - valamint nem utolsó sorban több ezer gyűrűt osztottunk szét a szerencsés nyertesek között, ami a későbbi adatgyűjtésekhez, vonulási statisztikákhoz volt fontos. Nagyon komoly tervezgetés előzte meg ezt a két hetet, mindenki teljes lázban égett, ezért egy pillanatra sem csodálkoztam, mikor gyakvezetőm azzal hívott fel az indulás előtti nap, hogy fél négykor indulnánk az ő lakhelyétől (Ferenc körút - Üllői sarok), és kivételesen nem tud értem jönni kocsival, meg tudom-e oldani, hogy bemenjek valahogy a városba? A telefonba hangosan természetesen igent mondtam, magamban meg bosszankodtam kicsit, mert ugye értem én, hogy ötkor már haptákban akarnak állni, és több, mint egy óra az út, de épp akkoriban költöztem Csepelre és onnan az éjjeli buszozás nem egy nagy élmény. De az elkötelezettség, az minden ösztönt felülír. Ígyhát pár órás alvás után felkaptam az óriási hátizsákom (megtömve hálózsákkal, terep színű cuccokkal, zöld gumicsizmával) és hajnali fél négykor a kihalt Üllői úton lelkesen nyomtam a csengőt, jelezvén, hogy megérkeztem. A harmadik próbálkozás után a világ legálmosabb dörmögő hangja szólt bele a kaputelefonba: "Hát te meg ki vagy?" Gondoltam, ez valami vicc, mondtam, hogy én vagyok, megjöttem, hello. "Hány óra van?" Fél négy, mi lenne, nem ezt beszéltük meg? Hosszú döbbent csönd, majd az elkeseredett válasz: "Délután indulunk."

Szerintem nincs az országban olyan harminc év feletti madarász, aki ne töltött volna hosszú órákat azzal, hogy ezt a sztorit felemlegetve könnyezve gurul jobbra-balra a földön a röhögéstől, amint elképzeli a Gyűrűzési Központ frissen kinevezett igazgatóját karikás szemekkel földbe gyökerezve álldogálni az előszobájában. Mindezek mellett ezzel egy csapásra szívébe fogadott az egész társaság, mert madarászni csakis hatalmas lelkesedéssel lehet, de ekkorát még ők is ritkán látnak... Meg persze azt a hatalmas adag kuglófot is értékelték, amit lelkiismeretfurdalásomban sütöttem az így szabaddá vált délelőttöm során.

Később azért gyakorlatban is sikerült egy kis elismerést kivívnom, pl. remek gyűrűzési napló írnoknak bizonyultam. Ezt a feladatot állítólag kizárólag lányok képesek kellő precizitással végezni, ugyanis azzal jár, hogy órákon át ülsz és adatokat körmölsz, miközben három-négy pasi számokat és furcsa rejtjeleket kiabál neked szimultán, amiket nem keverhetsz össze. Volt olyan, hogy reggel negyed hatkor leültem hosszú nadrágban és pulcsiban írni és tizenegykor szóltak rám, hogy már harminc fok van, úgyhogy öltözzek már át és különben is egyek valamit.



3 megjegyzés:

mary írta...

Hát ez annyira Tücskös! :)

Névtelen írta...

Ez teenyleg Tuucskoos. Een meg maar azt hittem, hogy reggelre oosszeszedett mindenfeele madarat, aztan ott ult a HEV megaallooban es mosolygott.

Bocs Bogi, neeha beleolvasok a blogodba.

Zoli(a)

Bogi írta...

Zola kedves, ne kérj már elnézést, én csak örülök neki. :)
Gondoltam is rá, hogy ez neked elég ismerős sztori lesz.