Romantika nagykanállal

Nos a helyzet az, hogy csak szupertitkos és/vagy szupermagambannyüglődős dolgok történnek velem mostanában, úgyhogy inkább jöjjön egy kis nyári limonádé. Az irodalom kifejezés ez esetben némi túlzás lenne.
Történt vala, hogy nyaralás előtt elkísértem Csilla barátnémat magyar nyelvű gyerekvers-köteteket és Halász Judit cédéket vásárolni, hogy magyar-skót kooprodukcióban készült gyermeke a messzi Angliában anyanyelvén is tudjon szórakozni. Miután kikacarásztuk magunkat a könyvesbolt padlóján ülve - az eladók nem kis megrökönyödésére - a "Becses nevem Bakó Manó, nyissz!/ Makón vagyok zakó szabó, nyussz!" és hasonló remekműveken, elindultam nyári olvasmányt keresni. Valami nagyon könnyű kellett, nehogy elsüllyedjen a hajó. (De azért mégsem TÚL könnyű, nehogy a szégyenkezésben süllyedjen el...) A nyertes végül "Minden nőnek jár egy kis Jill Mansell" lett, akinek három könyve is díszelgett szép tarka egyenborítós kiadásban a regények között. A "túl vagyok a negyvenen, kirepült a lányom, jajjistenem mihez kezdjek most?" témájút még nem tartottam elég aktuálisnak, az "eddig nem kellettem senkinek most meg egyszerre három pasi között vacilálok, vajon melyik az igazi" sztori gondolatára nosztalgikus görcsbe rándult a gyomrom, úgyhogy maradt a három tűzön-vízen át barátnős történet, akik mind másképp vélekednek a házasságról: van aki rajong a férjéért, van aki unja és már szabadulna és van aki képtelen rászánni magát hosszútávú kapcsolatra. Na, ez aztán a kikapcsolódás!
Az első fejezetnél kis híján a Balatonba hajítottam a kötetet. Hajszálnyival sem volt érdekfeszítőbb annál a regénynél, amit kilencéves korom körül kezdtem irogatni óriási kanyargós betűkkel egy nagyalakú piros bőrkötéses kockás füzetbe. Valahol másfél oldalnál adtam fel, ha jól emlékszem.
(Kálon, egy kis faluban élt egy család. Egyik vasárnap reggel apukájuk korán keltette a gyerekeket.
- Sárikám, Palikám, Öcsikém, ébresztő, indulnunk kell!
- Jajj, ne mááár! - nyafogott Öcsi.
- De miért, hova megyünk apu? - kérdezte Sári.
- Kutyavásárba!
- Jujj de jó! Jujj de jó! - kiabálták a gyerekek.
... stbstb, valószínűleg az eredeti műben háromszor ennyi érdekfeszítő párbeszéd szerepelt, és még kevesebb fordulatban bővelkedett.)
A regény címe Gubanc óhajtott lenni. Gondolom a kutyát nevezték volna így, ha valaha eljutnak a vásárba. Ha egyszer megint rámjön a regényírás, akkor ifjúsági könyv helyett inkább magánéleti ihletésű női lélektani drámára váltok. Már ami a témát illeti. A címet asszem érdemes lesz megtartani.
Visszatérve Jill művére, a további néhány fejezet a Szilvia, Tiffany és egyéb romantikus füzetkék világát idézi. Még mindig többször éreztem késztetést földhöz vágni, miszlikbe aprítani és tábortűzre vetni a kezemben tartott nyomdafestékkel összekent papírhalmazt. Elkényeztetett Dulcie, aki egész nap a teniszklubban napozgat chipset rágcsálva és kigyúrt pasikat bámulva, elhagyja tüneményes ámde munkamániás férjét, és inkább a félisten nőfaló teniszedzővel hetyeg. Alázatos Pru vakon rajong a férjéért, aki megszállott szerencsejátékos, és miután minden vagyonukat eljátssza lelép a takarítónőjükkel. Hoppon maradt Pru ezek után maga is takaríthat: egyrészt mások ablakait suvickolja, másrészt a saját maga elé tartott homályos üveget, amin át eddig a pasikat nézte. Látszatflegma Liza pár hetente cseréli a megunt pasikat, és esik újabb eget-földet rengető szerelembe, mígnem belebotlik egy nála 9 évvel fiatalabb, de legalább ennyivel komolyabb álomférfibe, és akkor aztán fel van adva a lecke.
A helyzet az, hogy mostanra egészen belejöttem. Megkedveltem a sablonos szereplőket a maguk kis esetlenségeivel és előre borítékolható jellemfejlődéseivel. Már alig várom az egyértelmű végkifejletet. Kár, hogy koktélt nem szolgálnak fel reggelente a villamoson, mégiscsak úgy lenne az igazi, ha szívószálon szürcsögve leöblíthetném az éppen felfalt oldalakat.

Jill Mansellről a következő ajánlót találtam:
Jill Mansell Bristolban él gyermekeivel és férjével, és minden idejét az írásnak szenteli. Habár, saját bevallása szerint ez nem egészen igaz, hiszen „sokat tévézik, gumicukrot eszik, imádja a házuk melletti sportpályán edző rögbijátékosokat bámulni, és órákat lóg a neten azon csodálkozva, hogy mennyi írónak van ma már blogja. Csakis akkor lát hozzá a munkához, amikor az összes lehetséges pótcselekvésből kifogyott.”
Vajon Tücsökzenét olvasott már?