Rémes hétfő...

A hétfőm elkeserítő volt. Kezdődött egy rosszullevős ébredéssel. Ezt kb. negyedévente tudom produkálni, többnyire nagyon kevés, vagy nagyon nem kielégítő alvásmennyiség után. (Mentem úgy vizsgázni is, hogy két óra alvás után végighánytam a piros hetest. Megbuktam. Igazán megérte fennmaradni.)
Szóval ilyen önmagam árnyékaként ébredtem, illetve valójában képtelen voltam felébredni, úgyhogy még aludtam, aztán végighívtam a kollegákat, hogy türelem, majd érkezem valamikor. Mondták, hogy csak nyugodtan aludjak még, mert elég rémes a hangom. Hát kómáztam még egy órát, mialatt félálomban végignéztem valami kínai birodalmi vészhelyzet-szappanopera egy részét. Egy ápolónőről szólt, aki közkórházakban gyógyította a himlős betegeket, aztán előléptették királyi orvossá, mert a kisebbik királyfit is meggyógyította. Ebből persze nagy botrány lett, mert az összes tisztviselő férfi volt, és falusi származású nőket szentségtörés tízes fokozat felé emelni a ranglistán. De addig Carter doktort megszégyenítő gyorsasággal hadarták egyszerre öten, hogy "készítsétek a szenes fürdőt! hozzatok őrölt pásztortáskát! valaki keressen macskagyökeret! alkoholos anyatejet kell neki adni, hogy jól megizzadjon!" meg ilyenek... Nagyon tanulságos sorozat. Főleg az eleje tetszett, ahol bemutatták a szereplőket, akiknek teljesen egyforma ruhája, haja és mosolya volt. A cselekmény során sem igazán sikerült őket megkülönböztetni.
A terápia rám is jó hatással volt, úgyhogy rászántam magam egy sétára. Kellett egy kis levegőzés a fejemnek, így aztán otthonról besétáltam a Vörösmarty térre. Röpke háromnegyed-egy óra volt. Igazából nem is tudom minek járok BKV-val, néha busszal is majdnem ennyi. Ennyi idő alatt a kb. fél liter gyógy-kólám is elfogyott, úgyhogy már be mertem vállalni a földalattit. Munka nem igen volt, lévén pénteken elintéztem mindent, főnök pedig külföldön. De a német órán mindenképp ott akartam lenni, mert ugye próbavizsgákról nem kéne lemaradni. Odafele megint próbálkoztam a Milka-tuninggal, csak a zebrán betámadott egy fedélnélkül-árus, és mivel nem voltam hajlandó újságot venni, elkunyizta a csokim felét. Jószívű volam. Pedig narancsos csoki volt... brüh... :(
A suliban rémes hírek fogadtak. A hivatalos levelem és a referátumom épphogy elérik a minimális pontszámot. A hallási utáni szövegértés egyik fele maximális, a másik épphogy 60%. A kettő együtt bőven elég ugyan, de ez nem nyújt kellő biztonságérzetet. A szóbeli még hátravan, az lesz a legparásabb rész. Eldöntöttem, hogy nem vagyok hajlandó megbukni, ha kell inkább bevállalok plusz egy hét intenzív felkészítő tanfolyamot. A csoporttársaim körberöhögnek a szerintük teljesen alaptalan aggodalmaim miatt. A legbosszantóbb az volt, hogy a hivatalos levélben egy teljes mondatot nem bírt értelmezni a tanárbá, azt csak úgy egyben aláhúzta szép piros tollal. Hosszú, körülményes körmondat volt, a szükségesnél jóval bonyolultabb udvariassági formulákkal. Lefordítva egészen a főnököm által diktált szövegekre emlékeztet...
A nap egyértelmű pozitívuma a Gabó által készített cukros zöldsaláta volt, eperrel és avokádóval. Sajnos ezt is csak búvalbélelten magam elé bámulva tudtam elfogyasztani. Pedig tényleg fincsi.
Azt hiszem a hirtelen jött meleget tudom csak okolni mindenért. Nem szeretek arra ébredni, hogy már reggel nyolckor harminc fok van. Marcsitól is ezt az üzenetet kaptam tegnap: "Nyüff. Fagyikelyhet akarok, cappuccinot, kávézó-teraszt, napszemüveget, jó könyvet..." Megyünk, Marcsikám, megyünk majd pl. Balcsira is, addig meg amikor csak lehet, vevő vagyok egy kiülős-teraszos helyre esténként!