Kill to get Crimson Tour 2008

There's so many different worlds
So many differents suns
And we have just one world
But we live in different ones

Brothers in arms. Mark Knopfler. Most jövök a koncertjéről. Úgy örülök, hogy ott voltunk. Hajszálokon múlott, hogy lebeszéljük magunkat erről az élményről. Ott kezdeném, hogy nagyon hálás vagyok az én édes drága apukámnak, hogy olyan zenéket hallgatott állandóan gyerekkoromban, mint pl. a Dire Straits. De Knopfler szóló-munkássága sem ismeretlen előttem, forgott nálunk a filmzenés albuma is, a Golden Heart-ra meg hatalmas spontán táncos bulikat csaptunk a konyhában. Igazából most esett csak le, hogy ez a skót zseni is alaposan rásegített a kelta zene iránti rajongásomra. A koncert elejére az utóbbi tizenöt évéből válogatott. Szuper zenekara van, külön említést érdemel a szintén skót, erősen Jamie Winchesterre hajazó hegedűs-sípos-gitáros-buzukis John McCusker. (Ez poén volt, az ürge ugyanis tök kopasz.) Nem játszott igazából semmi olyat, amit ne tudnék én is eljátszani (természetesen itt most csak a hegedűre gondolok), de azt nagyon csodaszépen játszotta. Aztán volt két Dire nóta: egy Romeo and Juliet, amit végigsírtam, egyrészt nosztalgiából, mert nagy gyerekkori kedvenc, másrészt mert örök aktualitása van, harmadrészt mert szimplán isteni zene. Utána jött egy kihagyhatatlan Sultans of Swing, az elmaradhatatlan gitárszólóval. (Én nemtom valójában mit eszek azon, ahogy egyesek fülrepesztő éles hangokat csikarnak ki lapos fadarabra erősített fémszálakból, de valamiért könnyen elolvadok egy-egy szívbemarkoló gitár-rifftől.) Jött még pár vadiúj és pár nem annyira vadiúj szám, amik nagyon tetszettek, pedig még sosem hallottam őket, és ilyenkor mindig kicsit félek, hogy elsőre nem fog meg eléggé. Itt szerencsére fel sem merült ilyesmi. Nagyon szépen ki van dolgozva a hangzás, gyönyörű bluegrass-stílusú vokál van, és az ismerős nótáknál sem volt hiányérzetem, valahogy ugyanúgy megszólal mind, mint a lemezeken, és mégis picit más, és mégis teljes élmény. Négy ráadás szám volt (ki van ez találva egy ekkora turnén...). Na itt már kezdtem fáradni, úgyhogy az utsó háromban találtam pici kifogásolni valót. Egy Brothers in Arms-szal indítottak, eddig minden pörfikt, aztán jött egy gyaníthatóan új dal, ami már az álmosodó közönség ellen kissé altatási merényletnek tűnt. De úgy kezdődött, hogy "it's a perfect end of a perfect day", úgyhogy a koncepciót azt hiszem értem. Az utsó előtti egy So Far Away, amivel nem volt igazán gond, csak hajszálnyit más volt a vokál a megszokottnál, és ezt nem tudtam hova tenni, mert minden más annyira a helyén volt. Minden jó, ha vége jó, happy end: Local Hero. Persze mi más lett volna, de hát jó kis szaxofon nélkül?? Node ez már tényleg szőrszálhasogatás, el is teszem magam holnapra. Igazság szerint annyi jó Knopfler nóta jutott még eszembe, hogy elhallgatnám az öreget reggelig. Szép álmokat Tücsök!