Megszegtem magamhoz tett ígéretemet, mely szerint nem teszem be a lábam a legújabb hiper-szuper giga-megaplázába. Az eddig hallott véleményeknek igazat kell adnom: tágas, még minden új és szép, kevesen vannak, és van vagy három-négy kedvenc kávézós/csokizós hely a választékban. Meg ottan van a 3D mozi, amire önmagában még mindig nem indulnék be, csakhát odaírták a 3D elé, hogy U2, és így már mindjárt más a helyzet... Na persze még így is eltelt kb két hónap a bemutató óta, mire sikerült megtekinteni.
Van abban valami ellenállhatatlan, hogy Bono karnyújtásnyira tőlem énekli a szemembe bámulva, hogy "touch me...", és belelátok Larry Mullen limonádéjába... Vagy mikor a több tízezres közönség hullámokban ugrál egyszerre a Where the Streets Have No Name kezdő akkordjaira.
Örülök, hogy a technika így fejlődik, van még mit csiszolni az élő felvételeknél, de egyes animációknál már tökéletes a mátrix-hatás. Szerintem még tíz év, és ha fejemre húznak valami sisakot és beszúrják az infúzióstűt észre sem veszem, hogy nem a valóságban vagyok. Nagyon para élmény, de egyben eszement izgalmas is. A gyerekeim már nyilván hülyére röhögik magukat azon, hogy fiatalkoromban csak lapos képernyőn néztem a filmeket. Tutkó TV sem kell már, elég lesz felvenni a szemüveget, és azt nézel amit akarsz.
Szóval jó, hogy van már ilyen is, de kicsit az volt az érzésem, hogy annyira a képi élményre koncentráltak, hogy elfelejtették, hogy ez egy koncertfilm. Mert hangban sehol nincs. Sem hangerőben, sem surround hatásban. A fiúk állítólag nem voltak elragadtatva saját maguktól, de ez főleg híúsági kérdés náluk (mondjuk Adam Clayton tényleg öreg :P ). Én inkább azon lepődtem meg, hogy mennyire kőkemény munka, ami a színpadon folyik. Semmi rutinos lazaság, nagyon kevés mosoly. Larry Mullen olyan erővel összpontosít, mintha a stadionban jelenlevő összes ember élete attól függne, hogy ő véletlenül se üssön félre. Mikor lent tombolsz a közönségben, eszedbe sem jut micsoda koncentráció kell odafünt. Még nekem sem, pedig én előfordulok színpadon. Mondjuk nyilván sokkal kisebb a közönség elvárása velem szemben. :)
The Edge-nek viszont nemtom miért van baja önmagával, egészen nagyon közelről is tökéletes. :) Hiába, gitáros, körszakállas, stb... Rájöttem, hogy a U2 számokban valójában leginkább The Edge vokáljait szeretem. Valahogy tökéletesen passzol Bono hangjához. Pont úgy hangzik, mintha akár Bono is felénekelhette volna. Nekem még a Bryan Adams-Keith Scott páros ilyen élmény.
Az együttes örök kérdőjele Adam Clayton maradt számomra. Ha fejembe venném, hogy meg akarok tanulni basszusgitározni, tuti U2 számokkal kezdeném, hogy gyors sikerélményem legyen. A lényeg, hogy nagyon szerethető ember lehet, Bono még puszit is ad neki a koncert alatt. Meg geniusnak meg sparkynak hívja. Gyanítom, hogy zeneszerzésben/hangszerelében azért akadnak ötletei. Ott van pl. a Mission: Impossible filmzenéje, amit Larry-vel dobtak össze. Aztán még azt is olvastam róla, hogy Maria McKee-vel dolgozott. Ez jó pont, övé a Show Me Heaven, felülmúlhatatlan Tücsök-anadalító nóta.
Azért összességében ajánlom a filmet, mert tényleg olyat lát az ember, amit máskor esélye sincs. De Vertigo Tour mégis nagyobb élmény volt Katowicé-ben, rengeteg imádnivaló lengyel között tombolva. Két dologért is nagyon imádtam őket: az egyik, hogy hihetetlen sok eszük van. A koncert napján eléggé lógott az eső lába. Lett is nagy zuhé, kétszer is, az előzenekarok szüneteiben. Mi tök szárazak maradtunk, a stadion közepén, mert mint kiderült sok okos ember hatalmas nejlonokkal jött a koncertre. Egy-egy ilyen giga-ernyő alá befértünk legalább ötvenen. Hálás voltam, nagyon. A közönség nagyja ugyanis csuromvizesen vacogta végig a koncertet. A legmeghatóbb jelenet meg az volt, mikor belecsaptak a New Year's Day-be, ami Lech Walesa anti-kommunista Szolidaritás mozgalma előtt tiszteleg. A stadion egy pillanat alatt átváltozott hatalmas lengyel zászlóvá: körbe az ülőhelyeken mindenki valami fehéret lobogtatott, a küzdőtéren pedig előkerültek a piros cuccok. Gabó engem is feldobott a levegőbe, mert tök véletlenül pont piros felső volt rajtam. Bono annyira elérzékenyült, hogy csak azt tudta hajtogatni, hogy "beautiful country, beautiful people!"
Van abban valami ellenállhatatlan, hogy Bono karnyújtásnyira tőlem énekli a szemembe bámulva, hogy "touch me...", és belelátok Larry Mullen limonádéjába... Vagy mikor a több tízezres közönség hullámokban ugrál egyszerre a Where the Streets Have No Name kezdő akkordjaira.
Örülök, hogy a technika így fejlődik, van még mit csiszolni az élő felvételeknél, de egyes animációknál már tökéletes a mátrix-hatás. Szerintem még tíz év, és ha fejemre húznak valami sisakot és beszúrják az infúzióstűt észre sem veszem, hogy nem a valóságban vagyok. Nagyon para élmény, de egyben eszement izgalmas is. A gyerekeim már nyilván hülyére röhögik magukat azon, hogy fiatalkoromban csak lapos képernyőn néztem a filmeket. Tutkó TV sem kell már, elég lesz felvenni a szemüveget, és azt nézel amit akarsz.
Szóval jó, hogy van már ilyen is, de kicsit az volt az érzésem, hogy annyira a képi élményre koncentráltak, hogy elfelejtették, hogy ez egy koncertfilm. Mert hangban sehol nincs. Sem hangerőben, sem surround hatásban. A fiúk állítólag nem voltak elragadtatva saját maguktól, de ez főleg híúsági kérdés náluk (mondjuk Adam Clayton tényleg öreg :P ). Én inkább azon lepődtem meg, hogy mennyire kőkemény munka, ami a színpadon folyik. Semmi rutinos lazaság, nagyon kevés mosoly. Larry Mullen olyan erővel összpontosít, mintha a stadionban jelenlevő összes ember élete attól függne, hogy ő véletlenül se üssön félre. Mikor lent tombolsz a közönségben, eszedbe sem jut micsoda koncentráció kell odafünt. Még nekem sem, pedig én előfordulok színpadon. Mondjuk nyilván sokkal kisebb a közönség elvárása velem szemben. :)
The Edge-nek viszont nemtom miért van baja önmagával, egészen nagyon közelről is tökéletes. :) Hiába, gitáros, körszakállas, stb... Rájöttem, hogy a U2 számokban valójában leginkább The Edge vokáljait szeretem. Valahogy tökéletesen passzol Bono hangjához. Pont úgy hangzik, mintha akár Bono is felénekelhette volna. Nekem még a Bryan Adams-Keith Scott páros ilyen élmény.
Az együttes örök kérdőjele Adam Clayton maradt számomra. Ha fejembe venném, hogy meg akarok tanulni basszusgitározni, tuti U2 számokkal kezdeném, hogy gyors sikerélményem legyen. A lényeg, hogy nagyon szerethető ember lehet, Bono még puszit is ad neki a koncert alatt. Meg geniusnak meg sparkynak hívja. Gyanítom, hogy zeneszerzésben/hangszerelében azért akadnak ötletei. Ott van pl. a Mission: Impossible filmzenéje, amit Larry-vel dobtak össze. Aztán még azt is olvastam róla, hogy Maria McKee-vel dolgozott. Ez jó pont, övé a Show Me Heaven, felülmúlhatatlan Tücsök-anadalító nóta.
Azért összességében ajánlom a filmet, mert tényleg olyat lát az ember, amit máskor esélye sincs. De Vertigo Tour mégis nagyobb élmény volt Katowicé-ben, rengeteg imádnivaló lengyel között tombolva. Két dologért is nagyon imádtam őket: az egyik, hogy hihetetlen sok eszük van. A koncert napján eléggé lógott az eső lába. Lett is nagy zuhé, kétszer is, az előzenekarok szüneteiben. Mi tök szárazak maradtunk, a stadion közepén, mert mint kiderült sok okos ember hatalmas nejlonokkal jött a koncertre. Egy-egy ilyen giga-ernyő alá befértünk legalább ötvenen. Hálás voltam, nagyon. A közönség nagyja ugyanis csuromvizesen vacogta végig a koncertet. A legmeghatóbb jelenet meg az volt, mikor belecsaptak a New Year's Day-be, ami Lech Walesa anti-kommunista Szolidaritás mozgalma előtt tiszteleg. A stadion egy pillanat alatt átváltozott hatalmas lengyel zászlóvá: körbe az ülőhelyeken mindenki valami fehéret lobogtatott, a küzdőtéren pedig előkerültek a piros cuccok. Gabó engem is feldobott a levegőbe, mert tök véletlenül pont piros felső volt rajtam. Bono annyira elérzékenyült, hogy csak azt tudta hajtogatni, hogy "beautiful country, beautiful people!"
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése