Jégbefagyottbüfé

Már rég nem egy cukrászda, hanem fogalom. Tájékozódási pont, és találkahely. A Ferenciek terének ugyanis a kollektív budapesti tudattalanban két oldala létezik: a templom előtt és a Jégbüfénél. Télen a kis ablakon át gőzölgő forró goffrit lehet kérni (régen a vicces bácsitól, aki sosem hívta rendes nevén a vanília és csoki pudingot...), nyáron egyre cifrább fagyikínálat csalogat. A kirakatban tavasszal rajzanak a tabló képek, az érettségiző osztályok próbálnak egymásra rálicitálni az ötletekkel. (Idén a Gundel Károly szakközép nyert nálam, ahol még a tanárokat is kedvenc rajzfilmfigurájuk kíséri: Eric Cartmentől Bambiig mindenki felbukkan. A fiúknak ajánlom a Kölcsey-s lányokat: nem sikerült eldöntenem, hogy a fényképmasina nem bírt-é megbírkózni a ruhakivágás látószögével, vagy tényleg nincs rajtuk semmi?)
De csak lépjünk be, és mindjárt évtizedeket repülünk vissza az időben. Vágjátok, ugye, hogy itt még tényleg be kell fizetni arra a bizonyos 33 Stefániára? Kiválasztod mit ennél-innál, aztán megmondod a pénztárosnak, aztán fizetés után a blokk ellenében kiadják a pultnál. Ahogy Marcsi frappánsan megfogalmazta: mint egy hivatalban, úgy küldözgetnek ide-oda. Nekem még plusz csavar volt, hogy tortát rendeltem. Szintén a pénztáros néni zaklatandó ilyen ügyben, és franciakockás indigós füzetbe írja a rendelést. Áfás számlát viszont a kávépult végében lehet kérni, egy másik hölgytől, aki készségesen bekiabál egy harmadiknak, aki pár perc alatt meg is jelenik a számlatömbbel. És a rendelés még csak egy dolog. Meg is kell szerezni a kész tortát... Már-már ott tartottam - miután negyed órája vártam, valószínűleg arra, hogy a cukrász rámázolja a marcipán bevonatra azt a néhány csoki-violinkulcsot, amit extraként kértem -, hogy valami nagyon kiábrándító véleményt formálok az intézményről, mikor egy kedves-derűs pultos néni végre megjelent a hatalmas tortával, és a legnagyobb gonddal nekiállt becsomagolni. Eközben pedig mesélt, és mesélt, a fiatalkoráról, mikor még a szülei küldték fel a csomagokat vidékről, és szétgurultak a postán a körték, aztán későbbről, mikor már ők küldhették a banánt, mert kicsit már jobban ment... Jól át is kötözte nekem az amúgy tökéletesen záródó dobozt zöld kötözőspárgával. Olyannal, amivel drága jó nagypapám kötözte a szőlőt régen... Valahogy minden mérgem elpárolgott. Amúgy is csak pici volt, és végül is nem is késtem olyan sokat a kóruspróbáról...

Merthogy a tortát Juhász Elődnek rendeltem, a Szépműs kórusunk nevében, 70. szülinapjára. Mivel a Délbudai Közlekedési Káosz Zrt.-vel nap mint nap meg kell küzdenem, már rászoktam arra, hogy Móriczig villamos, Ferenciekig piros hetes, onnan séta a Váci utcán a Vörösmarty térig, és Milleniumi Földalatti Vasút. (Bonyolult, de ez a leggyorsabb. Tényleg. És így legalább jó eséllyel össze lehet futni jófej emberekkel reggelente. Ez ilyen kis kikacsintás, többek közt Erdős Áginak, Jucinak és Nánási Sanyinak címezve.) Így aztán kézenfekvő ötlet volt, hogy a nagyon későn záró Jégbüfében rendeljünk tortát, mert az nagyon korán is nyit, és nekem abszolútba esik. Nem bántuk meg. Fincsi volt. Kicsit ugyan gond volt a hét darab gyertyával, amit ráapplikáltak a kollegák, mert az olimpiai lángot megszégyenítő makacssággal gyulladtak meg újra és újra. Úgy kb. hetedszerre sikerült elfújni mindet. No de sebaj. Van annak is valami bája, hogy ott ül a sok kollega egy nagy asztal körül, fiatalok, idősek vegyesen, és a titkárnőtől a művészettörténészen át a két igazgató-helyettes asszonyig mindenkinek potyog a könnye a nevetéstől.