Prága, ötödik és negyedik fejezet

„Szerda ablakában csütörtök ül…”

Kicsit túlhajszoltuk magunkat mostanában: Gabó a munkahelyén, hogy nyugodt lelkiismerettel hagyja ott őket egy hétre; én a szülihetemen; plusz a koncertjeink; itt ez a rengeteg séta, hogy mindent lássunk… hát emiatt csütörtökre kicsit lebetegedtünk, és a nap egy részében a szobánkban döglöttünk regenerálódás céljából. Lehet persze, hogy a lelki terror is rajtunk van, hogy most esküvőt kell szervezni, meg egyáltalán, ötven év együtt az utóbbi négy viharos után, házfelújítás, beiskolázás, hiteltörlesztés... ajajj... :D Mostantól az esküvői témájú bejegyzéseket a „megkergültünk” címke alatt találjátok, hehe.

Igazából én már előző nap (szerdán) reggel kidőltem, reggeli után vissza is feküdtem, és aludtunk délig. Utána már jól esett a kinti levegő meg a séta. Felmentünk a várba, lefotóztunk minden jópofa házdíszt, ami megtetszett, megnéztük a Loretát kívülről, meg a Národní Galeríát belülről. Ez utóbbi enyhén szólva csalódás. A kínai szoba, egy Rubens, egy Rembrandt és egy Dürer festményen kívül nem sok említésre méltó darabja van a Régi Képtárnak, csúnya a kiállítótér, barátságtalan a pénztáros meg az őrök, és pocsék a kávé a büfében. De nézzük a pozitív oldalát: legalább valamiben megelőztük a cseheket. Csak így tovább Szépművészeti!!!

A várban már elég hideg szeles idő fogadott minket, úgyhogy csak a Szt.György templomot, az Aranyművesek utcáját és a Szt.Vitus székesegyházat néztük meg.

Este végre eljutottunk a Döglött Madárba, ami tök jó hely az itteni fiataloknak, mert hangulatos, jó a sör, és lehet hangosan kacarászni. Nekünk akadtak kisebb kommunikációs problémáink a pincérsráccal, aki mindenáron kacsasültet akart a számlánkra írni, és rögtön kettőt, pedig egyet sem kértünk. A tripe soup-ról csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy marhából készül, azzal már csak a tányérban szembesültünk, hogy pacal. A cézár salit itt eláztatják a szószban, és ez még csak egy apró kifogás, de inkább nem folytatom, mert még felvesznek az Exit magazinba kajafikázónak. (Bájdövéj, remélem olvastátok múltkor, hogy a Bonyai Étterem milyen jó kritikát kapott!)

* * *

Sikerült összekapni magamat (elnyomtam a tüneteket algopyrinnel és mebucainnal), úgyhogy megint nyakunkba vettük a várost. Majdnem bementünk a Nemzeti Múzeumba, ami valójában természettudományi és antropológiai múzeum, de végül csak megnéztük az előcsarnokban a dinó csontvázat, és megpróbáltunk információt szerezni az audioguideos csajsziból a Mucha Múzeum hollétéről, és a Néprajzi Múzeum egyáltalánlétéről, de úgy tűnt Mucháról még életében nem hallott, és a népművészet alatt kortárs cseh képzőművészeket ért, úgyhogy feladtam. Nincs a városban néprajzi múzeum, de nagyon máshol sem, a neten inkább csak kis skanzeneket találtam, ahol főleg építészeti és bútorkiállítás van.

Muchát végül is megtaláltuk egyedül is, és az egyik legjobb program volt a héten. Különösen tetszett a négy virág allegóriája és a négy művészet (tánc, zene, költészet, festészet) allegóriája. Alfonz Mucha kétségkívül az egyik legfigyelemreméltóbb cseh művész ÉS ember, boldogan fogom Budapesten üdvözölni.

Vettünk pár ajándékot, bedobtunk egy kis pizzát a Pizza Express-ben, amit ezúton is ajánlok lelkesen mindenkinek. Kibuliztunk a Karlovi Námestyhez, megnéztük a botanikus kertet, meg a trópusi házat, ahol szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy magas páratartalom mellett nem lehet fényképezni. Utána elmentünk Svejk kedvenc sörözőjébe, az U Kalicha-ba, ahol jópár orosz társaságában élvezhettük a csehek turistaszeretetét. A sör viszont jó volt. Jó erős.

Este nem volt sehol hely. „You must reserved” – magyarázta nekünk a pincérsrác a Döglött Madárban, „Reserved, tut mir leid” – mondta a felszolgáló a hokimeccses kocsmában. Szerencsére három lépésenként van a környéken étterem, és bár Gabó állítja, hogy pánikszerűen kirácigáltam egy helyről, ahol konkrétan félmeztelen volt a pincérlány, végül is találtunk egy mediterrán színekben tündöklő holland tájképekkel ékesített kis helyet, ami az itthoni kockás abroszos klasszikusokra emlékeztetett.