Shííímán

Hát ilyen se nem volt még a világtörténelemben. Szét is fogom kürtölni: Világszenzáció!!! Az első síelő Tücsök!!! :) Pedig azzal az elszántsággal érkeztem ide, hogy majd a törpiek csúszkálnak, én meg elprüntyögök a gitáron, befejezem a féligkész dalaimat (vagy gyártok újabb féligkészeket), bámulom a havas hegyeket, vigyorgok bele a világba, és élvezem a nyugodt semmittevést, a funkció nélküli létezés örömét. Akár hímezhetnék is, itt van a félkész farmerruhám, amit tavaly nyárra akartam megvarratni Zsófival. Reméljük idén is lesz nyár. :) No ehelyett mégiscsak rávettek a lejtővagánykodásra. Ráadásul pont Eszter, az első számú nemsípajtás, akivel tavaly is kőkeményen ellenálltunk a vakító fehér pálya kísértésének, és aki idén - miután kölcsönadta a magával cipelt három sínadrág és két pár kesztyű egyikét, valamint öt percenként közölte velem a pálya felé menet, hogy még mindig nem érzi magában az elszántságot -, simán feladta az egész síelés témát egy életre, kb. húsz perc után, az első pici lejtő aljában. Persze húsz perc után még én is úgy voltam vele, hogy ezt a dolgot baromira nem nekem találták ki, és sürgősen vissza kéne fordulni, még amíg érdemes, de aztán eljött az a pont, mikor már gyanús volt, hogy érdemesebb leevickélni a pálya aljára, mint felszenvedni magamat a hegy tetejére. Amúgy egy élmény volt, ahogy kb. két óra alatt leimádkoztak a lejtőkön. Ahogy Pisti haverunk mondta ma, ha csak szórakozni akarna a havon, csakis velem járna síelni. Balázs, a síoktatónk ma már referenciának használt a többiek oktatása során: „Nem szabad félni attól, hogy elesel, mert attól görcsös leszel: látod, a Bogi nem fél attól, hogy esik.” Tegnap szépen beosztottam minden lejtőt, felét lécen, felét fenéken. Érdekes módon kizárólag a jobb oldalamra szeretek esni, úgyhogy ott már egész szép nagy lila folt van. Ma felfedeztem egy hosszú piros csíkot a bal combomon, de azt nem tudom mivel magyarázni. Illetve. Khm. Hát szóval, történt ma olyan, hogy arra bármit ráfoghatok simán. Már egész szépen ment a hóekében fordulás, keresztbecsúszásnál hegyláb elől, súly a völgylábon, stbstb, csak sikerült odáig fejlesztenem a dolgot, hogy a kanyart olyannyira szépen fejeztem be, hogy egészen visszakanyarodtam, orral hegynek fel, és azonnal meg is indultam háttal lefelé. A hegy megbüntet, ahogy Balázs szokta nékünk mondani. Az első ilyennél úgy megijedtem, hogy azonnal estem. A másodiknál próbáltam hinni neki, hogy így is le tudom magam fékezni, úgyhogy miközben kb. 100 métert siklottam gyönyörű csámpás V alakban farolva a 60 fokos lejtőn, ezerrel nyomván befelé a bokámat, merhát hátha, közben hallgattam Balázs élő sport-kommentárját, hogy „most még van esélyed megállni, még mindig, még mindig, most nem, mert összeakadtak a lécek, na most megint, jó lesz ez…” végül is csak lefékeztem valahogy, pont a pálya legszélén. Pisti elmondása szerint álltam ott egy pár másodpercet, aztán mint egy Tom és Jerry rajzfilmben, szépen bedőltem az alattam elterülő két méteres szakadékba. Sikeresen beékeltem magam a fenyősor tövébe, ahonnan amúgy sem volt egyszerű kikászálódni, de a röhögőgörcs még ránehezített. (Amúgy istenieket mulatok magamon minden esés után. Az elején még bosszantott, de pont ez juttatott át a holtponton: kb. ötödször taknyoltam húsz méteren belül, mikor is ököllel vertem a havat, hogy az én nagymamám osztrák, a véremben van ez az egész sí cucc, ha a fene fenét eszik is, talpra állok és megmutatom a világnak, hogy kivel van dolguk.) Szóval ez volt a nap csúcspontja, mikor én bent feküdtem égnek álló lécekkel, a fenyő tövében, miközben pár méterrel felettem Balázs és Pisti (aki a szenzáció kedvéért felmászott a lejtőn vagy ötven métert), dőltek a röhögéstől. Persze a síliftes sztorikat még nem említettem, úgyhogy korai lenne a nap fénypontja kifejezést ellőni. Nem hiszem, hogy van még élő ember, akinek utsó pillanatban akad össze a két botja, és ezért fennmarad a liften. Vagy beszállásnál rácsukják a kaput majdnem, és ettől eldől, magával rántva az eggyel beljebb állót is. De végül is csak ez a két alkalom volt, mikor miattam kellett megállítani a liftet. (Jelzem: ötször csúsztam eddig.) Kedves Bálint, Kris, Péter, Etus és Perger! Hallom ám, hogy percek óta szakadtok a röhögéstől. De sebaj. Ezért írom. (Tudom, hogy Marcsi és Kini is, de ők csajok, sose vallanák be, női szolidaritásból.) Azért szeretném, ha tudnátok, hogy ötödször már úgy jöttem le, hogy párhuzamos lábbal kanyarodok, és csak kétszer estem. És még előttem a szombat.

Amúgy most, hogy ez így írkálom, kitartóan csúszkál a világ jobbra-balra. Attól tartok, erőssen, hogy mindez nemcsak a kétnapi síelés, de adalékként az éhgyomorra elfogyasztott két bögre Glühwine és fél üveg Irsai hatása is. Azért a legnagyobb para az volt, mikor a ma délutáni szundikálás közben - amit egy fotelban kucorogva sikerült abszolválnom, a fiúk házában, mivel a csajokéból épp kizártak -, éppen álomba merültem, és ettől kicsit lejjebb csúsztak az amúgy szépen párhuzamosra fektetett lábaim, és én reflex-szerűen azonnal csámpás hóekébe nyomtam őket, hogy fékezzek. Hát ez van akkora fíling, mint a nyári öt nap vitorlázás, miután még két napig dülöngélt a világ. Persze arra is rásegített egy pécsi sörözés-borozás-vodkázás. Nem hiszem, hogy aludtatok már olyan kolesz szobában, amelyik képes mindkét irányba 180 fokot kilengeni. Húúazddedurva.