Bemutatom a Space Jam zenekart

Voilá! Hát itten volnának ők, kár, hogy nem hangosak a képek, pedig hú de jól szólnak, ha szólnak. (Majdnem azt írtam, hogy milyen jól szólunk, de aztán eszembe jutott a vicc, mikor Elefánt és Egérke mennek át a hídon, és Egérke megszólal: Hallod Elefánt, hogy dübörgünk? Na, ennyit szerényen az én vendégszerepléseim jelentőségéről a Space Jamben.) A fotókért köszönet Szabó Zolinak, akiről majd a következő blogbejegyzésben még említést teszek.

Itt az első képen majdnem látszik mindenki, kivéve a billentyűst, meg a basszerost (illetve nekem is csak a bal vállam). A háttérben az ott nem Ray Charles, hanem a Tisza Miki dobol, a vadi új dobszerkóján, csak zavarják a reflektorok. Vagy csak menőnek akar látszani. Amúgy a legjobb dobos, akit ismerek (mármint személyesen, mert amúgy perszepersze, a Borlai az isten), asszem főállásban még mindig a tűzoltózenekarban nyomja, azonkívül meg ha ráér, akkor buszt vezet, meg igazából bármit, aminek kormánya van, mert hobbiból jogosítványokat gyűjt. Szerintem D+E-ig mindent beszerzett már, beleértve az összes BKV járművet. Első emlékem róla, hogy Hajdúszoboszlóra mentünk a MÉZ zenekarral, mellettem ült a kisbuszban, és nem bírt a fenekén maradni, annyira frusztrálta, hogy nem ő ül a volán mögött.

Itten a vokál szakasz: Kolipka Évi, jómagam és Kiru. Biztos azt üvöltjük, hogy "Big wheels keep on turnin', Prooooooud Mary keep on burnin'!" Itt jól látszik a hangerőbeli különség is: Évinek távolodnia kell a mikrontól, mert zéró gain-en is gerjed, én meg ha megeszem se szólok eléggé... Nem is ezért szeretünk engem, hanem mert csakazértis jól érzem magam. :)





Itten a Kiru piros tojást kapott, pedig nincs is még húsvét. Róla annyit kell tudni, hogy állat jó hangja van, és most láttam először, de már mindenki legendákat zengett róla. Ő is vendégművész. Még az is lehet, hogy a nevét is rosszul írom, de mindenki így hívja.
Na ez itten a Kiru mellett pedig a Vasvári Béla-Béci. Egy tünemény ember, és anno az ő mézes-mázos ellenállhatatlan stílusán múlott, hogy elvállaltam a MÉZenekar táncházait is. Később még azt is elhitette velem, hogy képes vagyok a virtuóz csellistájukat is pótolni egy-egy koncert erejéig. Hát izé... De szívem egyik csücskét örökre lefoglalta a hazai zeneiparból.

Szívem másik csücske, Nánási Peti. (Hm, nem is értem, mindkettőjüknek gitár van a kezében, és körszakállásak... kéne látnom ebben némi logikát? :-D ) Peti ezért a képért ki fog nyírni, de szerintem híven tükrözi az életfilozófiáját: az élet ugyanis rakkendroll. (Amúgy is, nem ér bántani, nem én fotóztam, a Zoli volt!! a Zoli volt!!) Petiről egyébként azt kell tudni, hogy egy csupaszív édes-kedves ember, úgyhogy sosem nyírna ki, azonkívül meg zeneszerz ő, meg gitároz ő, mindkettőt oly módon, amitől a Tücsköknek kötelességük elolvadni. És amúgy is mindig nagyon elfoglalt, mert a HajráPeti Alapítvány útját egyengeti és mellette ezerrel próbál az én szülinapi bulimra a zenekarával, akiket majdnem biztos, hogy ezentúl Aiming for Sunday-nek fognak hívni. Egyszóval úgysem ér rá az én eszement blogbejegyzéseimet olvasgatni. :)
(Hehe. Ez az utsó mondat később nagy naívságnak bizonyult részemről. - a szerző, utólag)



Kolipka művésznő hangját még méltatnám kicsit, mert egy élmény. Rajongásunk kölcsönös: én imádom az ő hangját, ő imádja az én hegedűm hangját. A mögöttes tudás (tudniillik az ő ének- és az én hegedűtudásom) sajnos egy nagyságrenden belül nem összehasonlíthatóak, de ezen az apró problémán mindketten nagyvonalúan átsiklunk. De itt és most szentül megígérem, hogy álmomból felverve is csodásan fogom játszani bármikor a Tavaszi szél vizet áraszt jazzesített verzióját, fisz-mollban. (A Peti meg biztos leejtette a pengetőjét, mert különben nemtom mit keres a képen keresztben.)