Még egy pici jazz...

Én nagyon megértő vagyok, mikor emberek azt állítják, hogy jazz-zel ki lehet őket kergetni a világból. Sokáig én is így voltam, de aztán szépen lassan, az alapoktól indulva sikerült pár kitartó zenerajongó ismerősömnek megkedveltetni velem a műfajt. Azért még mindig óvatos és válogatós vagyok, szeretem, ha legalább néha-néha sikerül valami logikát, vagy dallamfoszlányt felfedeznem a produkcióban. Például egyszer egymás után hallgattam meg a Dresch Quartett-et és a Jazzpressiont. Az előbbitől megfájdult a fejem, az utóbbi lenyűgözött. Pedig a szakértők valószínű ellenkező véleményt alkotnának. Szóval még van hova fejlődnöm. De hogy ne csak a (nem)hallgatókkal legyek empatikus, hanem a zenészekkel is: hihetetlen felemelő dolog, mikor másokkal együtt játszol, és mégis megvan a szabadságod, improvizálhatsz, felrúghatod kicsit a szabályokat, beleadhatod önmagad a zenébe. Na, hát én ezt nagyon bölcsődés szinten szoktam csak művelni, de számomra ennek a folyamatnak az egekbe törő szintje az igazi jazz. (Mondjuk el is kél hozzá egy nagy adag zeneelméleti ismeret, én meg ugye spec. még szolfézsból is felmentést kaptam...)
Ezt a szösszenetet csak azért írtam, mert találtam egy jó viccet a Mohai Tamás fórumon:

Jazz-zenészhez odamegy egy rajongó:

- Hú nagyon jó az új lemezed...

-Aha, akkor te vetted meg....